Chapter 5

Chapter 5 

So close.

"Hali. Meghoztam az új részt bár ez rövidebb mint eddig szokott lenni, remélem olvassa valaki, ha igen kaphatok megjegyzéseket? *.* "

Már vagy 10 perce is elmehettek, és én csak ott vártam. Nem mertem mozdulni. Megfordult a fejemben, hogy utánuk rohanjak és megtudjam mi ez az egész, de a lábam mintha a földbe gyökerezett volna. Magam elé néztem és az agyam kattogott. Minden félét kitaláltam, hogy mi lehet erre a magyarázat. Egyik se tűnt értelmesnek, így hát tovább vártam. Mire felkészültem elindulni utánuk, már meg is jelentek a sarkon. „Hol a francba voltatok idáig” - ordította tudatalattim, de valóságban sose mondanék ilyet.

Crysti arcáról most se lehetne levakarni a vigyort, viszont Hunter továbbra is kiismerhetetlen arccal bámul felém. Senki se szól egy szót se, de én legszívesebben ordítottam volna. Hunter egy pillanatra barátnőm felé pillant, mire vöröske otthagy bennünket kettesben.

-Beszélnünk kell – törte meg a csendet, rekedtes hangjával. Arcom akaratlanul is mosolyra húzódott mikor végre kimondta a nyilvánvalót. Szőkeség arca is ellágyult, látva a „nem mondod?” mosolyomat. Eközben valami furcsa érzés fogott el, mikor láttam a megkönnyebbülést az arcán. Talán még se kellene a legrosszabbra gondoljak? Ez esetben miért mindenki olyan hallgatag és feszült?

Míg ezen rágódtam, ő megragadta karomat és maga után húzott. Érintése villámcsapásként ért, amit ismét csak furcsálltam. Eddig teljesen közönyösen tudtam viselkedni jelenlétében, most meg minden mozdulata úgy hat rám mintha táplálnék még iránta valamit. Áh, nem lehetetlen, biztos csak az alkohol hatása ami már a fejembe szállt.

Hunter elvitt egészen a közelben elhelyezett kicsinyke parkban. Tényleg nagyon kicsi volt. Egy kétszemélyes hinta, libikóka és pár fából készült pad tette ki az egészet. Oda húzott a közelebbi padhoz és felém fordította fejét.

Láttam rajta, hogy nem igen tud belekezdeni mondanivalójába, tehát jobbnak láttam, hogy először én nyissam szólásra a szám.

-Mi ez az egész? Elmondanátok végre vagy továbbra is hazudtok nekem. Az este úgy indult, hogy Crysti segít bosszút állni, és mégis itt vagyunk és ellenem szövetkeztetek.

Egész sok dolgot elmondtam ezzel a pár mondatommal, de nem érdekelt. Egyszer úgyis kitálalta volna. Némán vártam válaszát, és minden rezdülését figyelemmel kísértem.

-Bosszút állni? - ismételte.

-Igen – vágtam rá azonnal.

-Blaise! Én sose akartam neked rosszat.

-Ne! ezt ne kezd – akadályoztam meg mondanivalója további részét. Nem voltam rá kíváncsi.

-Most jön a jól betanult duma amivel egyszer már elcsavartál, és hiba volt hagynom magam.

Mondókám mosolyra késztette őt, de nem tudtam miért. Nem szántam viccnek, halálosan komolyan beszéltem.

-Elcsavartalak? - hangzott a mosolyát megmagyarázó kérdés.

Nem tudtam a szemébe nézni és elmondani az igazat. Ujjai köré csavart és nem tudtam tisztán gondolkozni mikor együtt voltunk. Most is érzelmeim kezdik átvenni rajtam az uralmat. Nem hagyhatom, most nem. A klub felé pillantottam és válaszon gondolkoztam. Hazudjak neki? Esetleg áruljam el neki, hogy visszatértével az érzéseimet felkavarta? Míg ezen gondolkoztam, ő megelőzött a válaszadással.

-Sose gondoltam, hogy sikerült téged elcsavarnom. Próbálkoztam, de te semmi jelét nem adtad annak, hogy elvesztetted volna a fejed.

-Mert jó színésznő vagyok – fordultam felé de még mindig nem néztem rá. Arcom rákvörös színekben pompázott, amit ő is észrevett, bármennyire is próbáltam takarni, az utcai lámpa megvilágított bennünket.

-És most mit érzel? - tette fel kis idő után a számomra megdöbbentő kérdést. Mintha megint átlátna rajtam és olvas a gondolataimban. Fejemben megannyi hazugság ötlet támadt fel, de nem éltem velük. Hamarosan szőkeség elindul Párizsba és remélem soha nem látom többet. Így jobbnak véltem ha elmondom érzéseimet.

-Komolyan akarod tudni? - válaszoltam kérdéssel kérdésére.

-Igen – felelte határozottan, és arca ismét leolvashatatlan lett. Komoran nézett felém, várta minden apró mozdulatomat.

Lassan kihúztam magam és tengerkék szemeibe néztem amik magával ragadtak első találkozásunk óta mindvégig. Kifújtam az eddig bent szorult levegőt és mondókámba kezdtem.

-Nem igazán tudom ezt megmagyarázni. A közelséged valami okból kifolyólag hatással van rám és ez megrémít. Nem tudok normálisan gondolkodni mert – a folytatáson gondolkodva ő csak megértően figyelt, és ajkai széle féloldalas mosolyt rejtett - mert talán lehet, hogy még mindig kedvellek. - hangom teljesen elhalkult a mondatom végére. Nem tudtam tovább a szemébe nézni és ismét a klub felé fordultam. Pár percig ő se szólt semmit vallomásomra. Mit is szóljon? Nem is nekem kellet volna vallomást mondjak. Ő az aki összekevert mindent!

-De most te jössz a magyarázattal! - fordultam mégis felé mikor feleszméltem, hogy még mindig nem kaptam választ a bennem kavargó kérdéshalomra – mi ez a dolog Lorival? - tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

Most ő fújta ki a levegőt, de velem ellentétben, ő állta minden pillantásomat.

-Semmi – kezdte – találkoztam vele miközben Párizs felé indultam és ő csatlakozni akart, hogy ne keljen Devinnel beszélnie. És nem mondtam neki nemet. Út közben én elhatároztam, hogy kitérőt teszek és meglátogatlak. Mikor észrevettem, milyen reakciód volt Lori láttán, hirtelen úgy döntöttem azt hazudom együtt vagyunk.

-Miért?

-Mert féltem, hogy el utasító leszel ha megtudod még nem vagyok túl rajtad.

Nem tudtam mit válaszolni. Gondolatok ezrei futottak át az agyamon, és kérdések újabb halmaza merült fel. De megint jól át kellet gondoljam melyik kérdést lehet ilyen helyzetben feltenni.

-És miért kellet újra feleleveníteni a múltat? Miért kellet idejönnöd és mindent felkavarni? - tört ki belőlem. Éreztem arcomon a meleg könnycseppet , de nem zavart, ki akartam mondani végre mit gondolok.

-Miért nem tudtál nyugodtan elmenni Párizsba és élni tovább az életed? -folytattam.

Láttam az arcán, hogy nem tud mit kezdeni az érzelmi kitörésemre. Aztán pár perc csend után megszólalt.

-Mert muszáj volt látnom téged, beszélnem veled és érezni a közelséged – válasza közben éreztem, hogy közelebb csúszik a padon és a kezével letörli könnyeimet. Mire csak azt érte el, hogy még több folyjon le.

-Ne sírj kérlek – tette hozzá.

Csak néztem rá könnyes szemmel de már nem folyt le újabb könnycsepp az arcomon amitől ő fel lélegzett egy pillanatra. Éreztem ahogy kezét átfonja derekam körül és közelebb húz magához. Fejemet mellkasára döntöttem és élveztem jelenlétét még akkor is, hogy tudtam ez nem helyes. Ő tovább fog indulni Párizsba és nem látom többé. Mégis jól esett vallomása, és a tudat, hogy jelenleg itt van mellettem.

Néhány percig, vagy talán több ideig is,engem az ölelésébe zárva kuporogtunk a padon. Nem akartunk mozdulni, de muszáj volt. Crysti jött felénk villámgyorsan és hamar el kellet tűnnünk onnan mert a rendőrség észrevette a fiatalokat amint illegális drogot fogyasztanak. Így mindenkit kiürítettek az épületből és átkutatnak minden egyes embert aki ott volt. Hamar mellénk szegődött Lori is, de immáron az újdonsült csókhaverja nélkül. Beültünk a kocsiba,és haza indultunk.

Az úton volt időm gondolkodni és elhatároztam, hogy végleg le kell mondjak Hunterről. Nem szabad kísértésbe esnem, még ha az lenne a legegyszerűbb megoldás. És Huntert se akartam hiú reményekkel táplálni mikor úgyse lehet közöttünk semmi. Ő tovább indul és én itt maradok. Távkapcsolatban nem hiszek, mivel már láttam elromlott kapcsolatokat a távolság miatt. Nem akartam én is ennek az áldozatává válni, így eldöntöttem, hogy elbúcsúzom tőle. Végleg.

Amint ez az ötlet keringett a fejemben, meg is érkeztünk a házunkhoz, ahogy a GPS is jelezte egy „megérkezett az úti célhoz” hanggal. Hiába, Hunter nem szeretett volna terhelni minket a helyes irány kérdezésével és beindította a kütyüt ami hiba nélkül elvezetett minket haza.

Határozott mozdulattal leparkolt a feljárón és mi Crystivel kikászálódtunk a járgányból míg a két szőkeség bent maradt egy ideig.

-Vajon miről beszélhetnek? - tette fel a kérdést vörös hajú barátnőm. Én egy vállvonással jeleztem, hogy nem tudom.

-Indulok – szólalt meg ismét.

-Maradhatnál éjszakára – vettettem fel az ötlet. Nem engedhettem, hogy ilyen későn járja az utcákat - nem akarom, hogy bajba kerülj – folytattam.

-Nem leszek egyedül -mosolyogta Crysti és egy sötét alakra mutatott a túloldalon. Pislognom kellet párat, hogy észrevegyem kit is rejt az említett árny. Hamar meg is láttam benne Crysti bátyját. Ezután gyors búcsúzással barátnőm eltűnt.

Ismét a kocsira pillantottam, és hamarosan ki is szálltak Hunterék. Lori hamar besietett a házba, és én csak értetlenül néztem a szőkeség után. Volt barátom észrevette értetlenkedésem és hamar magyarázkodásba kezdett.

-Figyelj Blaise - kezdte, - Lori úgy döntött vissza utazik mert van megbeszélni valójuk Devinnel. Most pakol össze és az első vonattal megy is, nem akar zavarni.

Nem tudtam mit mondani, nem akartam visszatartani Lorit a haza úttól. Legyűrtem jólneveltségemet és hallgattam volt barátom beszédét.

-Én pedig kiveszek egy hotel szobát éjszakára és holnap reggel indulok is Párizsba – fejezte be.

Tudtam jól, hogy eljön a búcsúzás ideje, és el is terveztem mit fogok neki mondani, de ebben a pillanatban elszállt az erőm, és nem tudtam megszólalni. Elfelejtettem az alaposan kigondolt szövegemet és csak álltam előtte. Ő is engem figyelt, minden mozdulatomat leste de nem tettem semmit, csak bólintottam.

Lori hamarosan mellettünk termett és bepakolta csomagjaikat a kocsiba, majd ő is felém fordult.

-Szia – motyogta alig hallható hangon.

-Szia – feleltem én is ugyan olyan halkan, talán még halkabban. És Lori el is tűnt a kocsi hátsó ülésén.

Újra Hunter felé pillantottam. Próbáltam visszafojtani felgyülemlett könnyeimet. Nem akartam, hogy egy este alatt újra lásson sírni. Sose szerettem ha mások sírni látnak.

Pár másodpercnyi idő után Hunter megkerülte a kocsit és szorosan megölelt. Annyira megdöbbentő volt ez a mozdulatsor, erősen küzdenem kellet könnyeim ellen, és viszonoztam a gesztust. Majd halk „szia” hagyta el száját és visszaszállt kocsijába majd elhajtottak. Csak utána fogtam fel mi is történt. Elment. És valószínű sose látom többé Huntert, Viszont egyben biztos voltam, még mindig szeretem, hiába próbáltam magam lebeszélni róla. Ekkor már záporoztak a könnyeim, ahogy az utat figyeltem amint a kocsi egyre távolabb hajt, számat csak egy szócska hagyta el.

- Szia.