Chapter 9

Chapter 9

That is true?

Gondolatok ezrei cikáztak át a fejemben, amelyek akkor indultak el, amikor Hunter kiejtette száján a két szót amitől féltem.

- Szerelmes beléd – ez a két szóból álló mondat ismétlődik a fejemben. Mindig más hangsúllyal.

- Ezt honnan tudod? - kérdeztem rá, pár perc gondolkodás után. Közben felültem az ágyon.

Sóhajtást kaptam válaszul, majd felült ő is.

- Látszik rajta. Meglep, hogy te eddig nem vetted észre.

A helyzet az volt, hogy nagyon is észrevettem. Sőt tudtam. Már hogyne tudtam volna, mikor félre érthetetlen jeleket kaptam tőle. Indulásom előtti búcsúzáskor meg akart csókolni, de elhúzódtam tőle. Talán emiatt nem keresett többet. Én üldöztem el magamtól? Én csak a legjobb barátomat akartam vissza kapni. Aki ott volt mellettem ha baj volt, tanácsokat adott a fiú ügyeimben, néha pedig én viszonoztam mindent.

Aztán rá kellet jöjjek, hogy ez mind csak hazugság. Fiú-lány barátság nem létezik. Sose létezett és nem is fog.

- Tudtam – ismertem be. Hisz nem volt miért hazudnom. Nem akartam több hazugságot létrehozni. Így is rengetek helyrehozni valónk akad. Eddig azt hittem, hogy csak Hunternek és Devinnek kell rendbe hoznia a dolgokat, de be kell lássam, hogy nekem is.

Tisztáznom kellet volna Devinnel az érzéseimet, és Hunternek is tartozom ennyivel.

- Tudtad? - ismételte szőkeség. Hangjából méreg és düh sugárzott némi gúnnyal megspékelve.

Aprót bólintottam válaszul. Majd figyelmemet a kezem között lévő takarónak szenteltem. Nem mertem belenézni azokba az azúrkék szemekbe, amelyek most csak dühöt mutattak.

- Mióta?

Lassan fújtam ki a levegőt. Még mindig mérges. Persze nem szabadna annak lennie, mégis az. Nagyon is.

- Amióta megpróbált megcsókolni indulásom előtt

Hunter kikapta kezemből a takarót, és államnál fogva felemelte a fejem. Így már muszáj volt szemeibe néznem. Több volt benne mint düh. Csalódottság is látszott szemeiben, de a méreg uralkodott. Nem tudtam eldönteni, hogy rám pipa, vagy Devinre.

- Te mit érzel iránta? - szegezte nekem azt a kérdést, amire magam sem tudom pontosan a választ.

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy szeretném visszakapni a legjobb barátomat.

- Azt már nem fogod – szinte köpi a szavakat. Most rám mérges?

- Tudom – felelem én is ugyanolyan hangnemben.

Ismét sóhajt. Kezét elemeli államtól és végig szánt az arcomon. Gyengén cirógat. Keze meleg, jól esik az arcomnak.

- Mond meg őszintén, hogy érzel irántam – suttogja. Hangjától kiráz a hideg, és könnybe lábad a szemem. Hogy kérdezheti ezt ilyen módon? Kicsavarja belőlem a megmaradt könnycseppeket is. Nem vette még észre? Szeretem őt. Mindig is szerettem.

Lehunyja szemét és válaszomat várja, mint ítélet. Megszakad rajta a szívem. Most én simítok végig az arcán, mire az összerándul. Meglepem ezzel a cselekedetemmel. Halványan elmosolyodok, közben végig csorog arcomon az első könnycsepp.

- Szeretlek. Mindig szerettelek, és sose múlt el. Soha nem is fog – adtam hangot gondolataimnak, amelyek már napok óta kitörni készültek.

Kinyitja szemét, amelyből ez alkalommal süt a vágy. Gyönyörű szépen csillognak rám.

- Tényleg? - kezével letörli a könnycseppet, majd közelebb húz magához. Fejem a mellkasán pihen.

- Nem voltam elég meggyőző? - hangom el-el csuklik a vissza fojtott sírástól. Nem ad választ. Az egyik keze a hajammal játszik míg a másikkal magához szorít. Így ülünk pár percig mire feleszmélek. Most ő következik.

Felemelem a fejem mellkasáról, közben letörlöm az újabb cseppeket arcomról. Meglepetnek tűnik, és homlokát ráncolja. Még csak nem is sejti mit várok? Reményem elszállt. Muszáj lesz kikövetelnem tőle, mint ahogyan azt ő tőlem. Bár már egyszer elárulta, mégse vagyok biztos benne.

- És te? Te hogy érzel most? - hangom túlságosan halk. Mégis meghallja.

- Már elmondtam. Nem hiszel nekem?

Nem válaszolok neki. Hátha ezúttal ennyiből is megérti.

Szőkeség mosolyogni kezd, amitől nekem is jobb kedvem lesz. Ő se válaszol, csak egyre közelebb húz magához. Már szinte egymásra tapadunk. Ekkor megszünteti az ajkaink közti távolságot, és letámad. Sóvárog, és követel. Én pedig szívesen megadom neki amit kér, majd lassan szétválunk.

- Ez elég meggyőző volt? - homlokunk egymáshoz ér.

- Talán – kuncogom.

- Csak talán??? - hangjából árad a pajkosság. Annyira aranyosan néz ki, a gödröcskékkel az arcán. Imádom mikor mosolyog. Sose szeretném őt úgy látni, mint pár perccel ezelőtt.

Kérdésére vállat vonok, és beleharapok az alsó ajkamba. Várom a reakcióját. Ő pedig nem várat meg. Szinte azonnal az ágyra fektet és kezeivel csiklandozni kezd.

Nem tudok szabadulni kínzása elől, így sikítanom kell, hogy hagyja abba. Még mindig nem ereszt, a hasam pedig már fáj a sok nevetéstől.

- Ne! Engedj el – a végét elnevetem.

- Csak „talán” mi? Majd adok én neked – feleli mosolyogva, majd abbahagyja a csiklandozást.

Ahelyett hogy elengedne, ismét letámadja a hasamat, ezúttal apró csókokkal lepi meg.

Felnevetek, mire ő aprót harap.

- Áuu – inkább meglepett, mint fájt.

Felemelkedik és lenéz rám, szemei még mindig csillognak. Annyira szép látványt nyújt.

- Még mindig nem hiszel nekem? - szólal meg rekedtes hangján.

- De hiszek – suttogom.

Majd apró csókot lehel ajkaimra, és már le is mászott rólam. Felülök, és nézem mire készül. Homlokomat ráncolom, mert nem értem mi járhat a fejében.

- Hova mész? - kérdem tőle mikor már teljesen felállt az ágyról.

- Csak nem akartál egész nap az ágyban feküdni? - emeli felém tekintetét.

- Nem.

- Akkor gyere – nyújtja felém kezét, én pedig elfogadom és felhúz.

Vajon milyen ötlete van a nap hátra levő részében? Egyáltalán tervezett valamit? Egyre kíváncsibb leszek.

Rövid időn belül már a konyhában voltunk,frissen, átöltözve. Néha csodákra képes egy reggeli zuhany. Apa korán reggel elment dolgozni, így ismét magunkra maradtunk. Nem is emlékszem mikor jött haza az éjjel. Kezdem úgy érezni, túlhajszolja magát.

- Gyere, elviszlek reggelizni – szól Hunter a hátam mögül, és már karon is ragad.

- Hova?

- Majd útközben kitalálom. - vonja meg a vállát.

Nem is ismeri a várost, még csak alig néhány napja van itt. De bízom benne, és utána megyek. Beülök a kocsiba Hunter mellé. Elfordítja a kulcsot, és kihajt a feljáróról. Az úton nem szólunk egymáshoz, csak figyelem ahogy vezet, ő pedig néha-néha rám pillant, majd ismét az utat figyeli. Úgy látom rajta, tudja merre kell menni. Talán tévedtem, és mégis ismeri a várost. Lehet akkor jegyzet meg pár üzletet mikor vásárolni jöttünk ki.

Egyszer csak Hunter leállítja a motort, és rám tekint.

- Itt is van – mutat a szemközti étteremre.

Egy egészen hangulatos hely. Talán egyszer voltam itt, Chrystivel. De nem igazán emlékszem rá.

- Azt hittem reggelizni jövünk – vontam fel a szemöldököm. Hiszen a hely nem éppen a legolcsóbbak közé tartozik, és nem is reggelihez való.

- Igen, de neked csak is a legjobbat – kacsint. Mire én felnevetek. Tudom miért ide hozott.

- Nem ismersz másik helyet, ugye?

- Nem – lehajtja fejét, és maga elé néz. Mint egy kisfiú, akit csínytevésen kaptak. Kuncogásra késztet.

- Akkor menjünk egy másik helyre, majd én megmutatom – kacsintok felé.

- Rendben – mondja, és már indítaná a kocsit, de én kinyitom az ajtót. Ő kérdően néz rám.

- Itt van a közelben, odáig sétálhatunk.

Nem szólt egy szót se, mindketten kiszálltunk. Hamar egymás mellet kötöttünk ki, és kézen fogva vezettem el a közeli pékséghez. Az egyik kedvenc helyem itt a városban. Hamar megkedvelte szőkeség is. Ki tudna ellenállni a frissen sütött, ropogós vajaskifliknek, és a friss fánkoknak?

Kiérve, a sütödéből, elkezdett mesélni arról az időszakról amikor nem voltam részese.

Többet mesélt mint amikor együtt voltunk. Régen nem volt ennyire nyitott felém. Talán azért mert nem is volt igazi a kapcsolatunk.

Gondolataim rossz érzéseket keltettek. Mi van ha most se igazi ami köztünk van? Mi van ha megint csak játszadozik velem? Nem történhet meg újra. Most nem hagyom. Olyan igaznak tűnik a pillantása.

Sétálás közben, épp az egyik barátjáról, és annak barátnőjéről beszél, mikor feltűnik neki, hogy bámulom őt. Teljesen elmerengtem.

- Mi az? - mosolyog.

- Semmi – vágtam rá azonnal, és elfordultam. Próbáltam elhessegetni a rossz érzéseimet.

Ő észrevette, hogy valami nem stimmel, és megtorpant. Magával rántott, mivel nem engedte el a kezem. A gyors mozdulat miatt, a mellkasához szorultam, és csak néhány centi választott el minket. De nem néztem fel rá. Túlságosan fájt a tudat, hogy lehet ez az egész ami köztünk van hazugság. Pontosabban azt se tudom mi is van most köztünk. Mi is? Járunk? Vagy mi történik?

Hunter egyik keze még mindig az enyémet kulcsolja össze, a másikkal pedig felemeli arcomat, az államnál fogva.

- Mond el – erősködik.

Muszáj ránéznem, ami miatt kicsit zavarba jövök. Érzem ahogy elvörösödöm, de próbálok uralkodni magamon. Nem akarom elárulni neki miken jár az agyam, úgyis ellen érvekkel tömne tele. Még a végén nem magamra fogok hallgatni hanem rá, ahogy régen is.

- Csak elgondolkoztam.

Láttam rajta, hogy ezt nem hagyja ennyiben. Már épp akart volna mondani valamit, de egy hang a hátától megelőzte.

- Blaise, Hunter – köszörülte meg a torkát, az idegen.

Mindketten a hang irányába fordultunk, és így, hogy már Hunter nem takarta a kilátást, észrevehettem a hang tulajdonosát.

- Devin – köszön szőkeség. Én viszont ledermedtem. Mit keres még mindig itt? Azt mondta Hunter, hogy elutazott. Ezek szerint mégsem.

- Azt hittem elmentél.

- Így is volt, de eszembe jutott, hogy nem volt alkalmam nyugodtan beszélgetni veled – ekkor lenéző pillantást vetett Hunter felé, majd újra rám nézett, és mosolygott.

Én kifejezéstelen arccal bámultam őt, de nem tudtam haragudni rá. Mindig is ő volt a legjobb barátom, és nem hagyom, hogy bármi közénk álljon. Az viszont, biztos, hogy nem én kérek bocsánatot előbb. Szőkeség kezdett türelmetlen lenni, és komor arccal bámulta Devint.

- Akkor beszéljünk – válaszoltam végül.

- Ma este jó? Érted megyek – csillant fel a szeme.

Ránéztem Hunterre, aki dühösen meredt maga elé. Nem nézett vissza rám.

- Rendben – egyeztem bele.