2013. április 21., vasárnap

Chapter 6

Chapter 6


The Phone Rings



Reggel 9 óra volt. Kisírt szemekkel sétáltam az emeleti mosdó felé, hogy rendbe szedjem magam. A tükörben nem magamat, hanem egy szörnyet láttam visszanézni. Tegnapi szemfestékem elmosódott, szemem karikás, hajam pedig mint egy felmosórongy gubancolódott össze.
Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, még egy kis sminket is raktam arcomra, nehogy apa észrevegyen rajtam árulkodó jeleket, miszerint megsirattam Hunter távoztát.
Fejem olyan gondolatokkal voltak tele, hogy talán rosszul döntöttem mikor hagytam elmenni. Hiszen pár másodpercre megállt és várta mi a reakcióm. Hagyom elmenni vagy maradásra bírom? Az elsőt választottam, ami teljesen igazságosnak tűnt mostanáig. Ma már nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem. Ezek a gondolatok marcangoltak zuhanyzás közben és nem hagytak nyugodni. Talán ha tudnám Hunter hol szállt meg erre az egy éjszakára, utána mennék? Igen. Biztosan utánamennék, de azt nem tudom mit mondanék neki. Maradjon? Ne menjen el? Az önzőség lenne tőlem. Márpedig nem akartam önzően viselkedni, de muszáj volt beszélnem vele. Hol keressem előbb?
Gondolataimból telefoncsörgés hozott vissza a valóságba. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, de az csak sötéten nézett vissza rám. Nem az én mobilom csörög.
Erőt véve magamon elindultam a hang irányába, mielőtt az elhalkulna.
A szomszéd szobába érve még nagyobb meglepetés várt. Hunter a telefonját az éjjeliszekrényen felejtette. Ki hívhatja? Rápillantok a kijelzőre de csak egy hosszú számjegy fogad. Nincs kiírva név.
Hamar cselekedtem mert az idegen bármikor megunhatja, hogy nem válaszol senki a hívásra és mielőtt letehette volna, felkaptam a telefont és beleszóltam.
-Haló?
Pár pillanatra csend fogadott majd egy ismerős férfi hang szólt bele.
-Blaise?
Nem hittem a fülemnek. Ezer éve nem hallottam a hangját, engem egyszer se keresett, és most képes felhívni Huntert?
- Devin?
- Mit keres nálad Hunter mobilja? - hangjából döbbenet és harag vonható le. Mégis mit képzel? Haragudni mer azok után, hogy engem egyszer se keresett, fel se hívott? Minden kapcsolatot megszakított velem és még ő képes haragudni?
- Mit akarsz Devin? - tettem fel a kérdést közönyösen.
Ismét csend következett, amit aztán egy sóhaj követett és ismét beleszólt.
-Átadnád a telefont Hunternek? - mondta immár kedvesebb hangon.
- Nincs itt.
- Akkor hol van?
- Nem tudom.
Ismét sóhajtott.
-Mikor megjön szólj, hogy hívjon fel – válaszolta és már le is tette a telefont.
Hosszú ideig bámultam a telefon képernyőjét és próbáltam rájönni miért kereshette Devin szőkeséget. Mit nem tudok még?
Nem tudom eldönteni kire is haragszom. Devinre egész biztosan, hiszen azok után, hogy ő elszigetelte magát tőlem, első beszélgetésünk ilyen hangnemben zajlik le, el sem tudtam hinni.
Lassan kifújtam az eddig visszafojtott levegőt, óvatosan zsebembe csúsztattam a mobilt és elindultam reggelizni.
A konyhába érve a hűtőszekrényen egy papírdarab fogadott. Apa írta le benne, hogy pecázni indult és valószínű egész nap nem lesz itthon.
Felsóhajtottam. Mihez kezdjek egyedül itthon? Audrey csak holnap jön és nincs kivel megbeszélnem a tegnap történteket. Hiszen Crystinek nem mondhatok semmit, mert ő is közrejátszott. Ellenem szövetkeztek, ami szintén dühített. Annyira egyedül érzem magam, mint még soha. Hiányzik egy anya akivel ezeket megbeszélhetem. Apának mégse mondhatom el a fiú ügyeimet mert nem értené.
Hamar csináltam magamnak egy pirítóst meg teát és kiültem a teraszra, kellet egy kis friss levegő. Bonnie mellém telepedett és addig nézte ahogyan eszek míg megsajnáltam és a fél pirítósomat oda adtam neki.
Mosolyogva néztem kiskutyámra, aki jelenleg a legjobb barát szerepét játszotta az életemben. Így hát elkezdtem neki mesélni, mint ahogyan régen.
- Nem tudom mihez kezdjek. Még mindig nem tudom kiverni a fejemből Huntert, pedig muszáj lesz. Valószínű hogy már útban van Párizs felé és engem meg a telefonját itt hagyott. Amúgy mi dolga lehet Párizsban? - értetlenkedtem. Hiszen ez még nem került szóba és teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán megkérdezzem. Nem volt az én dolgom, de attól még furdalt a kíváncsiság.
- Hát ez vagyok én: kíváncsi, ostoba és egyedül vagyok – jelentettem ki hangosan, mire Bonni felugatott. Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem kutyám együttérzését.
Viszont észre kellet vegyem, hogy nem azért ugatott a kutyám mert egyetértett hanem mert áll mögöttem valaki. Gyorsan megfordulok és Huntert pillantom meg aki a terasz ajtaját támasztja és karba tett kézzel, mosolyogva engem néz. Nem tudtam eltüntetni arcomról a döbbenetet. Megint mit keres itt? 
-Mióta vagy itt? - motyogtam összezavarodva. Nem értettem. Nem Párizs felé kéne száguldania?
- Nem vagy ostoba és főleg nem vagy egyedül – mondta komoly arccal. Én pedig reménykedtem abban , hogy csak az utolsó mondatomat hallotta.
- Miért jöttél vissza?
- Itt hagytam a telefonomat... -kezdte. Most már érthető volt számomra a megjelenése. Hiszen mennyibe kerülhet ez a telefon? Túl drága, hogy itt hagyja és vegyen egy ujjat.
Míg ez a kérdés feltevődött bennem, addig kihúztam óvatosan a zsebemből és felé nyújtottam. Ő megragadta a karom és közel húzott magához. Olyannyira közel, hogy a kezem a mellkasához ért, ő pedig kaján mosollyal nézett le rám. Ismét döbbenet ült az arcomra, amit ő észrevett.
- És még valamit elfelejtettem – suttogta.
Hirtelen közel hajolt, és ajkaink súrolták egymást de nem csókolt meg. Várt. Engedélyre várt amit nem akaródzott megadni neki egyhamar. Gondolkodni viszont nem sok időm volt, és elragadott a hév. Sűrűbben vettem a levegőt, szívem gyorsabb ütemekre váltott és megszüntettem köztünk levő távolságot. Hunter hamar lecsapott és kihasználta azt, hogy engedélyt adtam. Nem szokásos csók volt. Sóvárgásnak tűnt. Mind a ketten sóvárogtunk a másikért. Lassan csókolt de hosszasan. Ha nem létezne levegőhiány akkor még egy jó pár percig egymásra tapadnánk. De amint elhúzódott elkomorodott arccal bámultam rá. Még mindig nem értettem cselekedetét. Mivel érdemeltem ezt ki?
Ismét gondolatolvasót játszva megválaszolta fel nem tett kérdésemet.
- Mert még mindig szeretlek.
Egyszerre lett úrrá rajtam a boldogság és a csalódottság is. Miért mond ilyeneket ha ő úgyis tovább áll?
- Párizs? - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Gyere velem – hallottam szavait, de nem tudtam elhinni. Első gondolatom az volt, hogy igen, persze, ez nagy lehetőség számomra. De másodjára meggondolva az fordult meg a fejemben, hogy ez lehet átverés is. Miből tudjam, hogy hülyéskedik vagy igazat mond? És még mindig nem tudom mi célja van Franciaország fővárosában.
- Állásajánlatot kaptam. Apámnak ott is van üzlete és szeretné ha ott dolgoznék – világosított fel.
- És én mihez kezdjek ott? - csúszott ki a számon.
- Tegnap este felhívtam volna apámat, hogy muszáj lenne elmennem. De nem találtam a mobilom, így a szállodából kellet őt elérnem, és elmeséltem neki a történteket.
Miközben szőkeség meséjét hallgattam, bevezettem a nappaliba ahol leültünk a kanapéra és szembe fordultunk egymással.
- Azt ajánlotta, hívjalak magammal, hiszen úgyis kell pincér lány – mosolygott. Tudta, hogy van tapasztalatom ezen munka terén, mivel így ismerkedtünk meg. Emlékszem arra a napra. De ez egy külön történet...
- Elvállalod? - lelkendezett.
- Még át kell gondolnom – válaszoltam rekedt hanggal. Nem tudtam mitévő legyek. Hol fogunk megszállni? És ha összeveszünk? Még azt se tudom mi van közöttünk. Ő bevallotta mit érez, rajtam lenne a sor, csakhogy fogalmam sincs mit érzek. Túl gyorsan jött minden.
- Csütörtökön legkésőbb el kéne indulni – húzta el a száját. Hál' Istennek van négy napom, hogy eldöntsem mit is akarok. Holnap hazajön Audrey, majd kikérem véleményét. Apának is el kell mondanom. Tudom jó ő támogatni fog, bárhogy is döntsek.
- Szerdán választ tudok adni – feleltem.
Hunter arcáról le se lehetett volna törölni a vigyort. Örömmel fogadta a hírt, miszerint legalább átgondolom az ajánlatát.
- Tudom, hogy vannak kérdéseid, és ígérem mindre fogok válaszolni de el kell menjek a cuccaimért a szállodába. Csak délig vettem ki a szobát – magyarázta.
Megértően bólintottam és néztem ahogy feláll ülőhelyzetéből és utánam nyújtja kezét.
- Tudod...még szabad a vendégszoba – ajánlottam fel egy mosoly kíséretében.
- Jöhetek? - mosolygott kajánul.
- Erről beszélek – nevettem el magam, ami őt is nagyobb mosolyra késztetett.
Illedelmesen kikísértem a kapuig, ő meg óvatosan puszit nyomott az arcomra. De én nem értem be ennyivel. Ahogyan elhúzódott tőlem, megragadtam pólójánál fogva és megcsókoltam.