Bloglovin

Follow my blog with Bloglovin

Nyár

Hali. Szeretnék nektek kellemes nyarat kívánni. Hivatalosan is nyár van, bár lévén, hogy én Romániában lakom, ezért még van egy hetem a suliból. De már most szeretném ezt a posztot megírni. Remélem sok jó emléket szereztek és jól fogjátok magatokat érezni.
A részek továbbra is meg fognak jelenni, de nem biztos, hogy minden héten. A lehetőségeimtől függ. Még nem tudom mit hoz a nyár, de az biztos, hogy ha lesz időm, továbbra is hozom a részeket.
Puszii ×× Henny

Chapter 9

Chapter 9

That is true?

Gondolatok ezrei cikáztak át a fejemben, amelyek akkor indultak el, amikor Hunter kiejtette száján a két szót amitől féltem.

- Szerelmes beléd – ez a két szóból álló mondat ismétlődik a fejemben. Mindig más hangsúllyal.

- Ezt honnan tudod? - kérdeztem rá, pár perc gondolkodás után. Közben felültem az ágyon.

Sóhajtást kaptam válaszul, majd felült ő is.

- Látszik rajta. Meglep, hogy te eddig nem vetted észre.

A helyzet az volt, hogy nagyon is észrevettem. Sőt tudtam. Már hogyne tudtam volna, mikor félre érthetetlen jeleket kaptam tőle. Indulásom előtti búcsúzáskor meg akart csókolni, de elhúzódtam tőle. Talán emiatt nem keresett többet. Én üldöztem el magamtól? Én csak a legjobb barátomat akartam vissza kapni. Aki ott volt mellettem ha baj volt, tanácsokat adott a fiú ügyeimben, néha pedig én viszonoztam mindent.

Aztán rá kellet jöjjek, hogy ez mind csak hazugság. Fiú-lány barátság nem létezik. Sose létezett és nem is fog.

- Tudtam – ismertem be. Hisz nem volt miért hazudnom. Nem akartam több hazugságot létrehozni. Így is rengetek helyrehozni valónk akad. Eddig azt hittem, hogy csak Hunternek és Devinnek kell rendbe hoznia a dolgokat, de be kell lássam, hogy nekem is.

Tisztáznom kellet volna Devinnel az érzéseimet, és Hunternek is tartozom ennyivel.

- Tudtad? - ismételte szőkeség. Hangjából méreg és düh sugárzott némi gúnnyal megspékelve.

Aprót bólintottam válaszul. Majd figyelmemet a kezem között lévő takarónak szenteltem. Nem mertem belenézni azokba az azúrkék szemekbe, amelyek most csak dühöt mutattak.

- Mióta?

Lassan fújtam ki a levegőt. Még mindig mérges. Persze nem szabadna annak lennie, mégis az. Nagyon is.

- Amióta megpróbált megcsókolni indulásom előtt

Hunter kikapta kezemből a takarót, és államnál fogva felemelte a fejem. Így már muszáj volt szemeibe néznem. Több volt benne mint düh. Csalódottság is látszott szemeiben, de a méreg uralkodott. Nem tudtam eldönteni, hogy rám pipa, vagy Devinre.

- Te mit érzel iránta? - szegezte nekem azt a kérdést, amire magam sem tudom pontosan a választ.

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy szeretném visszakapni a legjobb barátomat.

- Azt már nem fogod – szinte köpi a szavakat. Most rám mérges?

- Tudom – felelem én is ugyanolyan hangnemben.

Ismét sóhajt. Kezét elemeli államtól és végig szánt az arcomon. Gyengén cirógat. Keze meleg, jól esik az arcomnak.

- Mond meg őszintén, hogy érzel irántam – suttogja. Hangjától kiráz a hideg, és könnybe lábad a szemem. Hogy kérdezheti ezt ilyen módon? Kicsavarja belőlem a megmaradt könnycseppeket is. Nem vette még észre? Szeretem őt. Mindig is szerettem.

Lehunyja szemét és válaszomat várja, mint ítélet. Megszakad rajta a szívem. Most én simítok végig az arcán, mire az összerándul. Meglepem ezzel a cselekedetemmel. Halványan elmosolyodok, közben végig csorog arcomon az első könnycsepp.

- Szeretlek. Mindig szerettelek, és sose múlt el. Soha nem is fog – adtam hangot gondolataimnak, amelyek már napok óta kitörni készültek.

Kinyitja szemét, amelyből ez alkalommal süt a vágy. Gyönyörű szépen csillognak rám.

- Tényleg? - kezével letörli a könnycseppet, majd közelebb húz magához. Fejem a mellkasán pihen.

- Nem voltam elég meggyőző? - hangom el-el csuklik a vissza fojtott sírástól. Nem ad választ. Az egyik keze a hajammal játszik míg a másikkal magához szorít. Így ülünk pár percig mire feleszmélek. Most ő következik.

Felemelem a fejem mellkasáról, közben letörlöm az újabb cseppeket arcomról. Meglepetnek tűnik, és homlokát ráncolja. Még csak nem is sejti mit várok? Reményem elszállt. Muszáj lesz kikövetelnem tőle, mint ahogyan azt ő tőlem. Bár már egyszer elárulta, mégse vagyok biztos benne.

- És te? Te hogy érzel most? - hangom túlságosan halk. Mégis meghallja.

- Már elmondtam. Nem hiszel nekem?

Nem válaszolok neki. Hátha ezúttal ennyiből is megérti.

Szőkeség mosolyogni kezd, amitől nekem is jobb kedvem lesz. Ő se válaszol, csak egyre közelebb húz magához. Már szinte egymásra tapadunk. Ekkor megszünteti az ajkaink közti távolságot, és letámad. Sóvárog, és követel. Én pedig szívesen megadom neki amit kér, majd lassan szétválunk.

- Ez elég meggyőző volt? - homlokunk egymáshoz ér.

- Talán – kuncogom.

- Csak talán??? - hangjából árad a pajkosság. Annyira aranyosan néz ki, a gödröcskékkel az arcán. Imádom mikor mosolyog. Sose szeretném őt úgy látni, mint pár perccel ezelőtt.

Kérdésére vállat vonok, és beleharapok az alsó ajkamba. Várom a reakcióját. Ő pedig nem várat meg. Szinte azonnal az ágyra fektet és kezeivel csiklandozni kezd.

Nem tudok szabadulni kínzása elől, így sikítanom kell, hogy hagyja abba. Még mindig nem ereszt, a hasam pedig már fáj a sok nevetéstől.

- Ne! Engedj el – a végét elnevetem.

- Csak „talán” mi? Majd adok én neked – feleli mosolyogva, majd abbahagyja a csiklandozást.

Ahelyett hogy elengedne, ismét letámadja a hasamat, ezúttal apró csókokkal lepi meg.

Felnevetek, mire ő aprót harap.

- Áuu – inkább meglepett, mint fájt.

Felemelkedik és lenéz rám, szemei még mindig csillognak. Annyira szép látványt nyújt.

- Még mindig nem hiszel nekem? - szólal meg rekedtes hangján.

- De hiszek – suttogom.

Majd apró csókot lehel ajkaimra, és már le is mászott rólam. Felülök, és nézem mire készül. Homlokomat ráncolom, mert nem értem mi járhat a fejében.

- Hova mész? - kérdem tőle mikor már teljesen felállt az ágyról.

- Csak nem akartál egész nap az ágyban feküdni? - emeli felém tekintetét.

- Nem.

- Akkor gyere – nyújtja felém kezét, én pedig elfogadom és felhúz.

Vajon milyen ötlete van a nap hátra levő részében? Egyáltalán tervezett valamit? Egyre kíváncsibb leszek.

Rövid időn belül már a konyhában voltunk,frissen, átöltözve. Néha csodákra képes egy reggeli zuhany. Apa korán reggel elment dolgozni, így ismét magunkra maradtunk. Nem is emlékszem mikor jött haza az éjjel. Kezdem úgy érezni, túlhajszolja magát.

- Gyere, elviszlek reggelizni – szól Hunter a hátam mögül, és már karon is ragad.

- Hova?

- Majd útközben kitalálom. - vonja meg a vállát.

Nem is ismeri a várost, még csak alig néhány napja van itt. De bízom benne, és utána megyek. Beülök a kocsiba Hunter mellé. Elfordítja a kulcsot, és kihajt a feljáróról. Az úton nem szólunk egymáshoz, csak figyelem ahogy vezet, ő pedig néha-néha rám pillant, majd ismét az utat figyeli. Úgy látom rajta, tudja merre kell menni. Talán tévedtem, és mégis ismeri a várost. Lehet akkor jegyzet meg pár üzletet mikor vásárolni jöttünk ki.

Egyszer csak Hunter leállítja a motort, és rám tekint.

- Itt is van – mutat a szemközti étteremre.

Egy egészen hangulatos hely. Talán egyszer voltam itt, Chrystivel. De nem igazán emlékszem rá.

- Azt hittem reggelizni jövünk – vontam fel a szemöldököm. Hiszen a hely nem éppen a legolcsóbbak közé tartozik, és nem is reggelihez való.

- Igen, de neked csak is a legjobbat – kacsint. Mire én felnevetek. Tudom miért ide hozott.

- Nem ismersz másik helyet, ugye?

- Nem – lehajtja fejét, és maga elé néz. Mint egy kisfiú, akit csínytevésen kaptak. Kuncogásra késztet.

- Akkor menjünk egy másik helyre, majd én megmutatom – kacsintok felé.

- Rendben – mondja, és már indítaná a kocsit, de én kinyitom az ajtót. Ő kérdően néz rám.

- Itt van a közelben, odáig sétálhatunk.

Nem szólt egy szót se, mindketten kiszálltunk. Hamar egymás mellet kötöttünk ki, és kézen fogva vezettem el a közeli pékséghez. Az egyik kedvenc helyem itt a városban. Hamar megkedvelte szőkeség is. Ki tudna ellenállni a frissen sütött, ropogós vajaskifliknek, és a friss fánkoknak?

Kiérve, a sütödéből, elkezdett mesélni arról az időszakról amikor nem voltam részese.

Többet mesélt mint amikor együtt voltunk. Régen nem volt ennyire nyitott felém. Talán azért mert nem is volt igazi a kapcsolatunk.

Gondolataim rossz érzéseket keltettek. Mi van ha most se igazi ami köztünk van? Mi van ha megint csak játszadozik velem? Nem történhet meg újra. Most nem hagyom. Olyan igaznak tűnik a pillantása.

Sétálás közben, épp az egyik barátjáról, és annak barátnőjéről beszél, mikor feltűnik neki, hogy bámulom őt. Teljesen elmerengtem.

- Mi az? - mosolyog.

- Semmi – vágtam rá azonnal, és elfordultam. Próbáltam elhessegetni a rossz érzéseimet.

Ő észrevette, hogy valami nem stimmel, és megtorpant. Magával rántott, mivel nem engedte el a kezem. A gyors mozdulat miatt, a mellkasához szorultam, és csak néhány centi választott el minket. De nem néztem fel rá. Túlságosan fájt a tudat, hogy lehet ez az egész ami köztünk van hazugság. Pontosabban azt se tudom mi is van most köztünk. Mi is? Járunk? Vagy mi történik?

Hunter egyik keze még mindig az enyémet kulcsolja össze, a másikkal pedig felemeli arcomat, az államnál fogva.

- Mond el – erősködik.

Muszáj ránéznem, ami miatt kicsit zavarba jövök. Érzem ahogy elvörösödöm, de próbálok uralkodni magamon. Nem akarom elárulni neki miken jár az agyam, úgyis ellen érvekkel tömne tele. Még a végén nem magamra fogok hallgatni hanem rá, ahogy régen is.

- Csak elgondolkoztam.

Láttam rajta, hogy ezt nem hagyja ennyiben. Már épp akart volna mondani valamit, de egy hang a hátától megelőzte.

- Blaise, Hunter – köszörülte meg a torkát, az idegen.

Mindketten a hang irányába fordultunk, és így, hogy már Hunter nem takarta a kilátást, észrevehettem a hang tulajdonosát.

- Devin – köszön szőkeség. Én viszont ledermedtem. Mit keres még mindig itt? Azt mondta Hunter, hogy elutazott. Ezek szerint mégsem.

- Azt hittem elmentél.

- Így is volt, de eszembe jutott, hogy nem volt alkalmam nyugodtan beszélgetni veled – ekkor lenéző pillantást vetett Hunter felé, majd újra rám nézett, és mosolygott.

Én kifejezéstelen arccal bámultam őt, de nem tudtam haragudni rá. Mindig is ő volt a legjobb barátom, és nem hagyom, hogy bármi közénk álljon. Az viszont, biztos, hogy nem én kérek bocsánatot előbb. Szőkeség kezdett türelmetlen lenni, és komor arccal bámulta Devint.

- Akkor beszéljünk – válaszoltam végül.

- Ma este jó? Érted megyek – csillant fel a szeme.

Ránéztem Hunterre, aki dühösen meredt maga elé. Nem nézett vissza rám.

- Rendben – egyeztem bele.

Chapter 8

Chapter 8

Best friend, or not? 

- Mit keresel itt? - szavaimban szemrehányás hallatszott. Csak ennyit tudtam kinyögni az előttem álló személynek. Hunter feszülten figyelte mindkettőnk reakcióját. Mintha két ideges kutyákat akarnának össze szoktatni. Úgy is érzem magam. Annyi mindenen mentem keresztül, és végre úgy éreztem, hogy tovább léphetek. Csakhogy megjelent az ajtómban a múlt. A múlt elől pedig soha nem tudsz megszökni, mindig megtalál.

Szembe kell vele néznem, ez nem kérdés, viszont nem tudok higgadt maradni jelenlétében. Magyarázatot várok és ezt ő is tudja.

- Blaise én... - hangja rekedtes volt, nem tudta mit mondjon. Persze, mivel a düh vezette egészen idáig, nem tudta kitalálni mit is akar mondani mikor szembe néz velem.

Ellenben velem.

- Mond Devin, mit keresel itt? Áhh várj csak, én tudom. Azért jöttél ide, hogy meg akadályozd azt, hogy Hunterrel menjek ugye?

Hunter erősebben szorított, nehogy meg tudjak mozdulni. Félt attól, hogy mit fogok tenni. Őszintén, én is.

A kérdésemre Devin csak sóhajtott, majd hatásszünet következett. Csak néztünk egymásra.

- Beszélhetnénk négyszemközt? - suttogja. Megvető pillantással néz Hunterre, majd ismét felém mutatja barna szemeit.

Most én sóhajtok, és bocsánatkérően nézek szőkeségre. Kicsit enged a szorításból, de nem szívesen teszi.

Elsétál mellőlem, ki az udvarra ahol Bonni lelkesen üdvözli. Eltűnik a szemem elől.

Devin megragadja az alkalmat és közelebb lépdel.

- Haragszol? - kezével megérinti a karomat, de azonnal el is veszi ahogy hátrébb lépek egy lépést.

- Szerinted? - sziszegem.

- Miért?

- Mert hónapok óta semmit nem tudtam felőled, nem jelentkeztél egyszer se! Pedig mielőtt eljöttem otthonról megbeszéltük, hogy minden nap keressük egymást. Most meg ide jössz mikor nem is hívtalak – válaszolom egyszerűen. Szinte köpöm a szavakat. Nem akarom, hogy hangom idegesnek hallatsszon.

- Tudom, és ne haragudj – hangja bűnbánó, de ennyitől nem hatódom meg. Túlságosan haragszom rá amiért elhanyagolt.

- Mit akarsz Devin? Miért jöttél ide?

Sóhajt.

- Kérlek ne menj el Párizsba vele – nyögte ki végül idejövetele szándékát.

Nem hiszek a fülemnek. Milyen jogon meri ezt kérni tőlem? Még akkor se tenném azt amit ő mond ha eddig tartottuk volna a kapcsolatot. Talán abban az esetben fontolóra venném, de ebben a helyzetben kizárt. Azt teszek amit akarok!

- Miért?

- Mert ismerem Huntert és megint csak kihasznál – adja rögtön a választ.

Keservesen felnevetek.

- Én voltam a barátnője, és ismerem. Másfelől pedig tudok vigyázni magamra – kezd felmenni nálam a pumpa.

- Kérlek ne menj – szól ismét könyörgően.

- Azt teszek amit akarok!

- Kérlek hallgass rám, csak jót akarok neked – kérlel egyre türelmetlenebbül.

Ismét felnevetek, de ezúttal a könnyek is utat törnek maguknak.

- Még-hogy jót akarsz! Én már nem is ismerlek!

Devin azonnal mellettem terem és átölel karjaival, csitítani kezd.

- Ne sírj kérlek – könyörög.

Próbálom ellökni magamtól, de kiment az erő belőlem, alig álltam a lábaimon. Muszáj volt rá támaszkodnom, különben össze esek.

Hirtelen felemelt, és elvitt a kanapéig, ott lassan értem földet.

- Menj haza Devin – szipogtam.

Nem válaszolt. Kiment az ajtón, én pedig álomba zuhantam.

Kinyitom a szemem de sötét van. Nem látok semmit. Homály borítja a világot ezért becsukom a szemem. Újból próbálkozom, ezúttal tisztább a kép. Látok egy alakot ez előttem lévő kanapén ülve.

Észreveszi, hogy ébredek azért feláll és leül mellém az ágyra? Hogy kerültem az ágyra? Legutóbbi emlékeim szerint a nappali kanapéján aludtam el.

A hold megvilágítja Hunter arcát, amikor szembe fordul velem. Hamar ülő helyzetbe tornázom magam.  

- Aludj tovább – suttogja.

Megdörzsölöm a szemem, mert a homály kezdett megint uralkodni.

- Mi történt? - hangom hamiskásnak és rekedtesnek találtam. - Devin hol van?

- Elment. Holnap megbeszéljük, aludj – parancsolja.

Feláll és elindul a szoba ajtaja felé.

- Hova mész? - szólok utána mielőtt kilépne. Hangom alig hallható, de hatásos, és Hunter visszafordul. Visszasétál és homlokon csókol.

- A szomszéd szobába. Meghívtál nem emlékszel? - mosolyog.

Túl fáradtnak érzem magam a beszédhez. Arrébb csúszok az ágyamon, így már elfér ő is mellettem. Megpaskolom a szabad helyet, jelezve, hogy feküdjön oda. Közben vissza dőlök az ágyra és várom a reakcióját.

- Biztos? - fejét fél oldalra hajtja és csodálkozik.

Bólintok.

Hunter leveszi Converse cipőjét, majd lefekszik a szabad helyre. Én pedig megosztom vele a hatalmas takarót ami körbevesz.

Végre reggel van. Az ablakon fény szűrődik be, egyenesen az arcunkra. Egymással szemben fekszünk, így láthatom tökéletes arcát. Szempillája meg-meg remeg miközben alszik.

Nem sok időm van szabadon nézni őt, mivel ébredezik.

- Szia – mormogja.

- Szia – felelem én is. Nyújtózik egyet majd megint felém fordul.

- Hogy aludtál? - kérdezi.

Felnyögök, ami kifejezi hogylétemet. Csakis a fáradságtól tudtam aludni. Nem fizikai fáradtságról beszélek. Ha rajtam múlik, egész éjszaka nem aludtam volna.

Hunter felsóhajt, én pedig a falakat kezdem fürkészni. Gondolkodnom kell. Mégis mi történt a tegnap ami ilyen kimerítő lehetett?

Már alapból Hunter érkezése is agyonhajszolt, mert nem értettem jövetelének szándékát. Mikor már felfedte titkát, azt kérte menjek vele Párizsba. Nem egyezhettem bele ilyen könnyen. Egyrészt mert nem tudtam, talán most se tudom biztosan, hogy érez irántam. Még a saját érzéseimre se volt időm. Nem gondoltam át mikor beleegyeztem a kérésébe. Csakis azért tettem mert féltem a Devinnel való találkozástól. És most? Most, hogy találkoztam vele, még mindig Hunterrel akarok menni? Nem tudom. Viszont sürgősen ki kell derítenem, mert hamarosan indulnia kell.

Ha megkérném várjon még egy pár napot, hogy átgondoljam, akkor megtenné? Vagy nélkülem indulna el?

- Blaise – suttogja, kirántva ezzel gondolataimból.

- Hmm?

- Min agyalsz? - teszi fel az előbb nem hallott kérdést.

- Semmin – hazudtam. Megtegyem? Kérjek tőle még pár napot? Egyáltalán megtehetem?

- Naa – makacskodik, és óvatosan oldalba bök.

Felé fordulok, így használhatom a kutya nézést. Amit régen ő használt ellenem.

- Várhatnánk keddig az indulással?

Homlokán összeszaladnak a ráncok. Gyanakvóan néz.

- Meg gondoltad magad? - hangja feszült.

- Nem. Nem erről van szó...csak szeretném kitisztítani a fejem – érvelek.

Még jobban ráncolja a homlokát.

- Rendben – feleli egyszerűen, majd ő kezdi kémlelni a falakat.

Látszik rajta, hogy nem érti kérésemet. Megmagyarázni pedig nem tudom, és nem is akarom. Egyszerűen tisztán kell lássak, mielőtt nekivágok egy útnak vele.

- Devin elment? - suttogom.

- Gondolom igen – szemeivel az enyémeket pásztázza. Nem mondott neki semmit?

- Haza? - pontosítok kérdésemen.

- Nem tudom.

- Oké.

- Oké? - fölemeli szemöldökét.

- Mi az? - csodálkozom én is.

- Azt hittem, vagyis..... nagyobb veszekedésre számítottam – magyarázza.

- Én is – sóhajtom. Nem mintha veszekedni akartam volna Devinnel, hiszen mégis csak ő a legjobb barátom annak ellenére amit tett. Már nem is haragudnék rá, ha hamarabb keresett volna. De a csendesség ami eljövetelem után bekövetkezett, azt sugallta, hogy nem is bánja a dolgot. Átvert. Csúnyán átvert. Még csak bocsánatot sem kért.

Az egész egy hazugsággal kezdődött. Mindig azzal kezdődik. Devin az elején azt hittem segíteni próbál nekem, mikor felvetette azt az ötletet, hogy legyünk egy pár csakis Hunter lerázása végett.

Viszont mikor ebbe belekezdtünk, és sikerült elhitetnünk Hunterrel a hazugságot, Lori belépett a képbe. Valahogyan megtudta, azt, hogy köztem és Devin között több van mint barátság. Ez persze nem volt igaz, de olyannyira jól hazudtunk, hogy mindenki elhitte.

Ezt követően próbáltuk elmagyarázni Lorinak, hogy csak Huntert akartuk távol tartani. Hitt nekünk, de a hazugság romokba dőlt, mikor volt barátom kiderítette az igazságot, majd ismét vissza akart hódítani.

Az elköltözésem utáni második héten kellet rájöjjek, hogy az egész kavarodás Devin miatt történt.

Ő szólt Lorinak a hazugságunkról, ő kavarta bele barátnőjét. Majd mikor Lori megértette miért mentem bele, Devin elárulta az igazságot Hunternek.

Magamba zuhantam. Egy egész hónapon keresztül próbáltam megérteni miért is művelte velem ez, az úgynevezett legjobb barátom. Mai napig ez egy megválaszolatlan rejtély.

- Már nem haragszol rá? - kérdezi.

- Nem tudom. Leginkább azért vagyok dühös, mert ezidáig nem keresett. Most viszont hirtelen feltűnik. Miért? Miért csak most? - a végét elhadarom.

Hunter nem válaszol. Egy jó darabig csendben nézzük a falakat.

- Mert szeret téged – suttogja szőkeség.

Mi? Ezt nem értem. Szembe fordulok vele, és értetlen tekintettel meredek rá. Nagyot sóhajt, és ő is szemembe néz.

- Szerelmes beléd – értelmezi az előbbi mondatát.

Emlékfoszlányok #2

Lambeux Memorial #2

Emlékfoszlányok 

Meilleur ami (Legjobb barát)

Nem tudok nem gondolni a tegnap esti történtekre. Akaratlanul is belefészkelte magát a fejembe.

Sose értettem mi jó származik az embereknek abból ha valakit bántalmaz. Nem lesz jobb az élete. Nem tünteti el a megtörténteket. Még csak jobban se érzi magát. Akkor minek? Mi értelme? Hogy voltak képesek elverni azt a szegény fiút. Mit vétett ellenük? Nem hiszem hogy létezik olyan bűn ami bántalmazást igényelne.

Már százszor átfutott az agyamban a tegnap este, de mégse jöttem rá, miért lehetett ott az a srác aki csak végig nézte az egészet. Látszott rajta, hogy nem oda való, és mégis belement a dologba.

Gondolataim megint erre a témára terelődtek, és már nagyon untam. Itt vagyok a kávézóban, már eltelt azóta egy fél nap, én mégis folyton rájuk gondolok. Főképp a szőkére, akit még most se tudtam megérteni.

- Blaise! - szakítja meg a szokásos gondolatmenetemet munkatársam.

- Tessék? - fordulok felé egy sóhajjal.

- Szerintem már száraz – mutat a kezemben lévő kávés bögrére, amit elég hosszú ideig törölgetek.

Azonnal le rakom a kezemből és más munka után nézek. A kávézó szinte üres, alig van tenni való ilyenkor. Csak két öltönybe öltözött férfi foglalja el az ablak melletti asztalt, amikor nyílik az ajtó és ismerős alakot pillantok meg.

Arcomon mosoly jelenik meg, és lehámozom magamról a kávézó monogramjával ellátott kötényt.

A fiú közelebb jön, és az ő arcán is mosoly látható. Gyorsan megkerülöm a kiszolgáló pultot és karjaiba vetem magam.

- Megfolytassz – neveti el magát, miközben karjai automatikusan derekamra helyezi.

- Csak rég láttalak – mosolygok, miközben eltolom magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem legjobb barátomat.

- Jól nézel ki – méregetem. Sokat változott mióta utoljára láttam. Megnövesztette fekete haját, magasabb lett nálam és sokkal érettebbnek néz ki.

- Te is – puszil arcon. Viszonozom gesztusát.

Ekkor a hátamnál álló pincérlány aki az előbb megszólított, meg köszörüli a torkát. Ezáltal mind ketten rá figyelünk. Végigmér minket, majd felém fordulva felemeli szemöldökét.

- Öhm..Genesis, megkérhetlek arra, hogy vedd át a helyem fél órára? - kutyaszemmel nézek rá. Nem ismerem a lányt, mivel csak egy hete kezdtem ezen a helyen dolgozni. Ő pedig becslésem szerint elég rég óta tartózkodik ennél a munkahelynél. Függetlenül attól, hogy majdnem egykorú velem.

Genesis ismét legjobb barátomra pillant és halvány mosoly kíséretében bólint.

- Megoldom – mondja.

Hálásan mosolygok majd Devin felé fordulok.

- Egy kávét? - kérdezem tőle.

- Ismersz – kacsint egyet majd helyet foglal egy sarokülőn.

Hamar elkészítem a rendelést. Magamnak egy cappuccinót, Devinnek pedig egy hosszú kávét.

- Itt is van – asztalra rakom a két poharat, majd vele szemben helyet foglalok.

- Köszönöm

Mindketten iszunk egy kortyot a poharunkból, majd beszélgetni kezünk.

- És mi újság veled? - kérdezi.

- Csak a szokásos.. apának még mindig sok a munkája, én pedig nem rég kezdtem dolgozni – mutatok a helységre. - Veled?

- Nem sok. Úgy döntöttem végleg haza jöttem – mondja. A hírtől majd ki ugrik a szívem. Nagyon örülök, hogy végre haza jött , és most, hogy megtudom végleg itthon marad? Nem is lehet ennél jobb napom a tegnapi után.

- Tényleg? - hangomból árad az öröm.

Felnevet. Mulatságosnak tartja lelkesedésem. Nem csoda, mivel ő az egyetlen őszinte barátom.

- Igen

- De most mesélj.. mi is van veled? - kérdi megint a „veled” szócskát kiemelve.

Homlokomat ráncolom. Nem értem a kérdést. Vagy inkább nem akarom érteni. Utáltam az ilyen témákat megbeszélni, még vele is.

- Hogy érted? - teszem a tudatlant.

- Tudod hogy.

Sóhajtok. Kerülöm a válasz adást.

- Van barátod? - teszi fel nyíltan a kérdést, mikor látja, hogy vonakodom választ adni.

- Nincs, és nem is lesz – hajtom le szégyenlősen a fejem.

- Miért mondod ezt?

- Reménytelen vagyok.

- Ez nem igaz. Gyönyörű vagy kívül, belül. Egyszer majd besétál valaki az életedbe és rájössz, hogy miért nem működött senki mással – emeli fel a fejem, hogy szemébe tudjak nézni.

Megint csak sóhajtok. Előjött az okoskodó énje.

- Neked van barátnőd? - teszem fel a kérdést figyelem elterelésnek. Devinen pedig hatalmas vigyor jelenik meg.

- Áu! Ez fájt – eszmél fel, amikor vállon ütöm.

- Miért nem mondtad el? - duzzogok.

- Mert nem fontos, és csak egy hete történt.

Tátva marad a szám. Hogy hogy nem fontos? Egy hete? És még csak most tudom meg? Ezért még fizetni fog.

- Nem fontos? - csodálkozom. - Nekem mindig fontos ami veled történik – szögezem le.

- Lorinak hívják.

- Lori? - kérdezek rá. Próbálok kiszedni belőle valamit, de nem adja meg magát könnyen.

- Lori Morse, az egyetemen ismertem meg. Kedves lány, és nagyon kedvelem – mondja ki végül a szükséges információkat.

- Örülök nektek – szélesen mosolygok. Hiszen ez a Lori az első barátnője Devinnek.

- Lejárt a szüneted – int a pultnál várakozó Genesis felé. Eddig elboldogult egyedül is, csakhogy most megtelt a kávézó. Észre sem vettem, hogy ennyi ember jelent meg.

Szomorúan veszem tudomásul, hogy tovább kell dolgoznom.

Megölelem Devint, és elbúcsúzom tőle. Viszont ezúttal tudom, hogy hamarosan találkozunk.  

Chapter 7

Chapter 7

Who is the bad guy?

*Hunter szemszöge*

Ismét elhajtottam a kocsimmal, de ezúttal terveztem, hogy visszajövök. Egész a szállodáig vezető úton azon törtem a fejem, vajon miképpen fog dönteni Blaise. Szeretném ha velem jönne, ugyanakkor nem lehetek önző, hogy kényszerítsem. Hamar elhessegettem ezeket a gondolatokat, és visszaidéztem a reggeli eseményeket.

Arcom akaratlanul is mosolyra húzódott. Amikor én csókoltam meg a terasz ajtajában, megijedtem, hiszen nem tűnt túl őszintének. De mikor ő húzott magához, és nyomta rá ajkait az enyémre, felemelő érzés volt. Úgy éreztem egyenes útra kerültünk és ő is úgy érez ahogy én. De ebben nem lehettem biztos amíg nem tisztázza.

Gondolatmenetemet a telefonom csörgése zavarta meg. Előhalásztam a zsebemben lévő elektronikus kütyüt és automatikusan a hívás fogadást nyomtam meg.

- Tessék – szóltam bele.

- Hunter! Végre - szólt bele rég nem látott ismerősöm.

- Devin? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

- Hol vagy? - hangja kétségbeesett volt.

- Párizsban – hazudtam. Hiszen nem volt kedvem elárulni, hogy épp Blaise visszaszerzésén dolgozom. Lebeszélne róla, amit eszembe se jutott volna megtenni. Végtére is ezért álltam meg La Courtineban, hogy megtudjam érez e valamit irántam a volt barátnőm. Nem tévedtem. Ugyanolyan hatással vagyok rá mint 8 hónappal ezelőtt. És ő is hatással van rám, talán jobban is mint régen, ami megrémiszt.

- Blaise merre van? A közelben? -kérdezte. Meglepett kérdésével. Ilyen jól átlát rajtam? Vagy tud valamit?

- Hogy lenne a közelben? Rég Párizsban vagyok. Ő hol is lakik?

- La Courtineban – válaszolta.

- Jaj igen, ott – tettem a tudatlant.

- Szóval ott vagy Párizsban, egyenesen oda mentél és nem is találkoztál Blaisel – jelentette ki, és várta válaszomat. Nagy sóhaj után tovább hazudtam neki.

- Nem. Nem találkoztam vele

- Érdekes. Akkor kivel beszéltem a reggel? Mert nekem nagyon is Blaisenek tűnt! - mondta immár mérgesebben.

- Várj! Mi? - próbáltam kiszedni belőle, mi is történt de a telefon elnémult. Lerakta.

Nem hiszem el, hogy Blaise nem szólt Devinről. Pedig azt hittem, hogy kezdenek rendbe jönni körülöttünk a dolgok. Tévedtem. Persze én voltam a hibás, még mikor megismertem Blaiset és rávettem legyen a barátnőm, nem lett volna szabad az érzéseivel játszanom. Akkoriban szörnyű ember voltam. Rossz baráti körbe tartoztam és teljesen átformáltak. Nem tudtam önmagam lenni, és ez mind az én saram. Rendbe akartam hozni a dolgokat, de ahhoz előbb el kell nyernem Blaise bizalmát.

A szállodába érve gyorsan össze szedtem a holmimat és bedobáltam a kocsim csomagtartójába.

Közben újra csörögni kezdett a mobilom. Most előbb megnéztem ki keres és mikor láttam Lori nevét a kijelzőn azonnal felvettem.

- Szia, mizujs? - szóltam bele vidáman.

- Hunter! Hol vagy? - Lori kétségbeesett hangja megrémisztett.

- A szállodánál. Most indulok vissza Blaisékhez – válaszoltam aggódva.

- Devin nincs itt

- Hogy érted?

- Elindult La Courtineba

- Micsoda? - nem tudtam uralkodni a hangomon. Mégis mit képzel? Hogy megakadályozhatja a kapcsolatunkat ide jöttével? A düh elöntötte minden porcikámat és lecsapva a telefont, elindultam Blaisehez.

Alig vezettem öt percet, Lori újból hívni kezdett. Kinyomtam. Nem volt kedvem senkivel se beszélni. Csak Blaiset akarom látni, érezni közelségét, és beszívni finom illatát.

15 percembe telt míg elértem úti célomhoz és kopogtattam. Mielőtt kinyitotta nekem az ajtót, nagyot sóhajtottam. Majd megjelent előttem Blaise csodaszép zöldes szemei és lágy barna haja. Nem mozdultam. Vártam a reakcióját.

- Bejössz? - szólalt meg apró mosollyal az arcán. Én nem tudtam mosolyogni. Előbb meg kellet beszélnem vele Devint.

Hamar nyomtam arcára egy puszit,és beléptem a nappaliba. Ő követett és sértődött arccal meredt rám.

- Egyedül vagy? - néztem körül a csendes lakásban.

- Igen, apa későn jön. Mi a baj? - tette fel a kérdést aggódva.

- Beszéltél Devinnel? - tértem a lényegre.

- Jesszusom. Teljesen kiment a fejemből, hogy szóljak – arcáról bűntudat volt leolvasható. Igazat mond, tudom.

- Mit mondott?

- Semmit – sóhajtott, - Csak hogy szóljak neked, hogy hívd vissza.

- Miért nem szóltál? - igyekeztem kedvesen megkérdezni, habár belül dühöngtem.

- Mert megint elcsavartad a fejem – szólt rám durcásan, mire ez a válasz mosolyt csalt az arcomra.

- Neked mit mondott? - kérdezte.

- Ide fog jönni - adtam tudtára. Blaise arca hirtelen elkomorodott és mérgesen nézett vissza rám.

- Minek? - sziszegte dühösen.

 Gondolom, hogy megakadályozzon téged, hogy velem gyere – vontam vállat én is dühösen.

Minden mozdulatát figyeltem, amint leül a kanapéra, és dühösen mered maga elé. Nem is kellet több nekem se, hamar mellette termettem és hátára tettem a kezem.

 Ne haragudj – szóltam.

Blaise értetlen arccal nézett fel rám. Láttam szemeiben, hogy nem érti miért kérek bocsánatot.

- Mert az én hibám – válaszoltam kimondatlan kérdésére. Jobbnak láttam most elmagyarázni neki a dolgokat Devinnel.

Továbbra is választ várt. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és mesélésbe kezdtem.

- Mikor elköltöztetek, Devin megkeresett és megpróbálta megkeseríteni az életemet. Mindent kapcsolatomat tönkre akart tenni és sikerült is, kivéve Lorival. Lori nem beszélt Devinnel, meg se hallgatta. Ő az én oldalamon állt. Azután Devin megtudta, hogy még mindig szeretlek és ide akarok jönni. Nem engedte. Viszont apám azt akarta, hogy menjek Párizsba és álljak munkába. Az legalább elterelné a figyelmemet. Lorival jöttem mert így nem feltételezett Devin semmit, viszont most megtudta, hogy itt vagyok és el akar ide jönni.

Blaise teljesen ledöbbenve meredt rám, meg is értettem. Túl sok volt ez neki, eddig nyugodt élete volt itt La Courtineban, majd jöttem én és ismét felborult minden. Nem tehettem mást. Túl önző vagyok ahhoz, hogy viszontlátás nélkül tovább induljak Párizsba. Túlságosan szeretem Blaiset, és ő még csak nem is sejti mennyire.

Vártam amíg Blaise felfogja az előbbi mesémet. Addig továbbra is a hátán járt a kezem. Fel s le jártattam ujjaimat, amitől a karja és a combja libabőrös lett.

Reakciója mosolygást váltott ki belőlem, ezt pedig ő észrevette.

- Mikor ér ide? - tudakolta.

- Fogalmam sincs, olyan fél óránk maradt még szerintem – a mosolygásomat felváltotta a mogorva tekintet, mikor újból Devin járt a fejemben. Nem. Egyszerűen nem engedhetem, hogy meg akadályozzon.

Blaise sóhaja betöltötte a szobát. Majd maga elé meredt.

- Veled megyek – nézett fel újra rám. A szívem hevesebben kezdett verni, mikor kimondta a két szót. Viszont utána különös érzés fogott el.

- Nem akarlak kötelezni – suttogtam a fülébe.

- Tudom – mondta ugyanolyan halkan.

- Tudok várni még pár napot – sóhajtottam. Igazából nehezemre esett még többet várni mikor így is igent mondott. De szavai tele voltak kétségekkel. Nem akartam, hogy kényszerből jöjjön velem. Azt akartam, hogy önszántából jöjjön, és ne azért mert menekül a volt legjobb barátja elöl.   

- Biztos?

- Rád bármikor várok – szögeztem le egy mosoly kíséretében, majd homlokon csókoltam.

Ebben a kijelentésemben biztos voltam.
Blaise teljesen hozzám bújt, fejét mellkasomba fúrta mint régen. Teljesen megrészegített.

- Köszönöm, hogy itt vagy – zúgta fülembe, miután feljebb mászott. Két kezét nyakam köré fonta és tartottuk a szemkontaktust.

Karjaim automatikusan derekához nyúltak és tartották őt. Óvatosan közelebb húztam és lassan megszüntettem a köztünk lévő távolságot.

Hirtelen a kapucsengő szólalt meg, szinkronban a kutya ugatással. Azonnal felkaptuk a fejünket, majd Blaise kiugrott karjaim közül és mozdulatlanul állt előttem.

- Talán apukád az – próbáltam lenyugtatni kicsit. Bár hangom nem tűnt valami nyugtatónak.

- Neki van kulcsa – suttogta halkan, - és nyitva az ajtó – tette hozz még annál is halkabban.

- Gyere be – kiáltottam a kint várakozó ismeretlen látogatónak, majd gyors mozdulatokkal Blaise mellett kötöttem ki. Megbénultan néztünk az előszoba felé. Ajtó csapódást hallottunk majd megjelent előttünk egy sötét barna hajú, srác.

Nem lehet. Hogy ért ide ilyen hamar? Honnan tudta melyik házban lakik Blaise?

Kérdések halmaza gyülemlett bennem, közben Blaise derekán pihenő kezemmel szorosabban tartottam őt. Éreztem rajta, bármikor kitörhet a sok felgyülemlett érzés miatt.  

Chapter 6

Chapter 6

The Phone Rings

Reggel 9 óra volt. Kisírt szemekkel sétáltam az emeleti mosdó felé, hogy rendbe szedjem magam. A tükörben nem magamat, hanem egy szörnyet láttam visszanézni. Tegnapi szemfestékem elmosódott, szemem karikás, hajam pedig mint egy felmosórongy gubancolódott össze.

Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, még egy kis sminket is raktam arcomra, nehogy apa észrevegyen rajtam árulkodó jeleket, miszerint megsirattam Hunter távoztát.

Fejem olyan gondolatokkal voltak tele, hogy talán rosszul döntöttem mikor hagytam elmenni. Hiszen pár másodpercre megállt és várta mi a reakcióm. Hagyom elmenni vagy maradásra bírom? Az elsőt választottam, ami teljesen igazságosnak tűnt mostanáig. Ma már nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem. Ezek a gondolatok marcangoltak zuhanyzás közben és nem hagytak nyugodni. Talán ha tudnám Hunter hol szállt meg erre az egy éjszakára, utána mennék? Igen. Biztosan utánamennék, de azt nem tudom mit mondanék neki. Maradjon? Ne menjen el? Az önzőség lenne tőlem. Márpedig nem akartam önzően viselkedni, de muszáj volt beszélnem vele. Hol keressem előbb?

Gondolataimból telefoncsörgés hozott vissza a valóságba. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, de az csak sötéten nézett vissza rám. Nem az én mobilom csörög.

Erőt véve magamon elindultam a hang irányába, mielőtt az elhalkulna.

A szomszéd szobába érve még nagyobb meglepetés várt. Hunter a telefonját az éjjeliszekrényen felejtette. Ki hívhatja? Rápillantok a kijelzőre de csak egy hosszú számjegy fogad. Nincs kiírva név.

Hamar cselekedtem mert az idegen bármikor megunhatja, hogy nem válaszol senki a hívásra és mielőtt letehette volna, felkaptam a telefont és beleszóltam.

-Haló?

Pár pillanatra csend fogadott majd egy ismerős férfi hang szólt bele.

-Blaise?

Nem hittem a fülemnek. Ezer éve nem hallottam a hangját, engem egyszer se keresett, és most képes felhívni Huntert?

- Devin?

- Mit keres nálad Hunter mobilja? - hangjából döbbenet és harag vonható le. Mégis mit képzel? Haragudni mer azok után, hogy engem egyszer se keresett, fel se hívott? Minden kapcsolatot megszakított velem és még ő képes haragudni?

- Mit akarsz Devin? - tettem fel a kérdést közönyösen.

Ismét csend következett, amit aztán egy sóhaj követett és ismét beleszólt.

-Átadnád a telefont Hunternek? - mondta immár kedvesebb hangon.

- Nincs itt.

- Akkor hol van?

- Nem tudom.

Ismét sóhajtott.

-Mikor megjön szólj, hogy hívjon fel – válaszolta és már le is tette a telefont.

Hosszú ideig bámultam a telefon képernyőjét és próbáltam rájönni miért kereshette Devin szőkeséget. Mit nem tudok még?

Nem tudom eldönteni kire is haragszom. Devinre egész biztosan, hiszen azok után, hogy ő elszigetelte magát tőlem, első beszélgetésünk ilyen hangnemben zajlik le, el sem tudtam hinni.

Lassan kifújtam az eddig visszafojtott levegőt, óvatosan zsebembe csúsztattam a mobilt és elindultam reggelizni.

A konyhába érve a hűtőszekrényen egy papírdarab fogadott. Apa írta le benne, hogy pecázni indult és valószínű egész nap nem lesz itthon.

Felsóhajtottam. Mihez kezdjek egyedül itthon? Audrey csak holnap jön és nincs kivel megbeszélnem a tegnap történteket. Hiszen Crystinek nem mondhatok semmit, mert ő is közrejátszott. Ellenem szövetkeztek, ami szintén dühített. Annyira egyedül érzem magam, mint még soha. Hiányzik egy anya akivel ezeket megbeszélhetem. Apának mégse mondhatom el a fiú ügyeimet mert nem értené.

Hamar csináltam magamnak egy pirítóst meg teát és kiültem a teraszra, kellet egy kis friss levegő. Bonnie mellém telepedett és addig nézte ahogyan eszek míg megsajnáltam és a fél pirítósomat oda adtam neki.

Mosolyogva néztem kiskutyámra, aki jelenleg a legjobb barát szerepét játszotta az életemben. Így hát elkezdtem neki mesélni, mint ahogyan régen.

- Nem tudom mihez kezdjek. Még mindig nem tudom kiverni a fejemből Huntert, pedig muszáj lesz. Valószínű hogy már útban van Párizs felé és engem meg a telefonját itt hagyott. Amúgy mi dolga lehet Párizsban? - értetlenkedtem. Hiszen ez még nem került szóba és teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán megkérdezzem. Nem volt az én dolgom, de attól még furdalt a kíváncsiság.

- Hát ez vagyok én: kíváncsi, ostoba és egyedül vagyok – jelentettem ki hangosan, mire Bonni felugatott. Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem kutyám együttérzését.

Viszont észre kellet vegyem, hogy nem azért ugatott a kutyám mert egyetértett hanem mert áll mögöttem valaki. Gyorsan megfordulok és Huntert pillantom meg aki a terasz ajtaját támasztja és karba tett kézzel, mosolyogva engem néz. Nem tudtam eltüntetni arcomról a döbbenetet. Megint mit keres itt? 

-Mióta vagy itt? - motyogtam összezavarodva. Nem értettem. Nem Párizs felé kéne száguldania?

- Nem vagy ostoba és főleg nem vagy egyedül – mondta komoly arccal. Én pedig reménykedtem abban , hogy csak az utolsó mondatomat hallotta.

- Miért jöttél vissza?

- Itt hagytam a telefonomat... -kezdte. Most már érthető volt számomra a megjelenése. Hiszen mennyibe kerülhet ez a telefon? Túl drága, hogy itt hagyja és vegyen egy ujjat.

Míg ez a kérdés feltevődött bennem, addig kihúztam óvatosan a zsebemből és felé nyújtottam. Ő megragadta a karom és közel húzott magához. Olyannyira közel, hogy a kezem a mellkasához ért, ő pedig kaján mosollyal nézett le rám. Ismét döbbenet ült az arcomra, amit ő észrevett.

- És még valamit elfelejtettem – suttogta.

Hirtelen közel hajolt, és ajkaink súrolták egymást de nem csókolt meg. Várt. Engedélyre várt amit nem akaródzott megadni neki egyhamar. Gondolkodni viszont nem sok időm volt, és elragadott a hév. Sűrűbben vettem a levegőt, szívem gyorsabb ütemekre váltott és megszüntettem köztünk levő távolságot. Hunter hamar lecsapott és kihasználta azt, hogy engedélyt adtam. Nem szokásos csók volt. Sóvárgásnak tűnt. Mind a ketten sóvárogtunk a másikért. Lassan csókolt de hosszasan. Ha nem létezne levegőhiány akkor még egy jó pár percig egymásra tapadnánk. De amint elhúzódott elkomorodott arccal bámultam rá. Még mindig nem értettem cselekedetét. Mivel érdemeltem ezt ki?

Ismét gondolatolvasót játszva megválaszolta fel nem tett kérdésemet.

- Mert még mindig szeretlek.

Egyszerre lett úrrá rajtam a boldogság és a csalódottság is. Miért mond ilyeneket ha ő úgyis tovább áll?

- Párizs? - csak ennyit tudtam kinyögni.

- Gyere velem – hallottam szavait, de nem tudtam elhinni. Első gondolatom az volt, hogy igen, persze, ez nagy lehetőség számomra. De másodjára meggondolva az fordult meg a fejemben, hogy ez lehet átverés is. Miből tudjam, hogy hülyéskedik vagy igazat mond? És még mindig nem tudom mi célja van Franciaország fővárosában.

- Állásajánlatot kaptam. Apámnak ott is van üzlete és szeretné ha ott dolgoznék – világosított fel.

- És én mihez kezdjek ott? - csúszott ki a számon.

- Tegnap este felhívtam volna apámat, hogy muszáj lenne elmennem. De nem találtam a mobilom, így a szállodából kellet őt elérnem, és elmeséltem neki a történteket.

Miközben szőkeség meséjét hallgattam, bevezettem a nappaliba ahol leültünk a kanapéra és szembe fordultunk egymással.

- Azt ajánlotta, hívjalak magammal, hiszen úgyis kell pincér lány – mosolygott. Tudta, hogy van tapasztalatom ezen munka terén, mivel így ismerkedtünk meg. Emlékszem arra a napra. De ez egy külön történet...

- Elvállalod? - lelkendezett.

- Még át kell gondolnom – válaszoltam rekedt hanggal. Nem tudtam mitévő legyek. Hol fogunk megszállni? És ha összeveszünk? Még azt se tudom mi van közöttünk. Ő bevallotta mit érez, rajtam lenne a sor, csakhogy fogalmam sincs mit érzek. Túl gyorsan jött minden.

- Csütörtökön legkésőbb el kéne indulni – húzta el a száját. Hál' Istennek van négy napom, hogy eldöntsem mit is akarok. Holnap hazajön Audrey, majd kikérem véleményét. Apának is el kell mondanom. Tudom jó ő támogatni fog, bárhogy is döntsek.

- Szerdán választ tudok adni – feleltem.

Hunter arcáról le se lehetett volna törölni a vigyort. Örömmel fogadta a hírt, miszerint legalább átgondolom az ajánlatát.

- Tudom, hogy vannak kérdéseid, és ígérem mindre fogok válaszolni de el kell menjek a cuccaimért a szállodába. Csak délig vettem ki a szobát – magyarázta.

Megértően bólintottam és néztem ahogy feláll ülőhelyzetéből és utánam nyújtja kezét.

- Tudod...még szabad a vendégszoba – ajánlottam fel egy mosoly kíséretében.

- Jöhetek? - mosolygott kajánul.

- Erről beszélek – nevettem el magam, ami őt is nagyobb mosolyra késztetett.

Illedelmesen kikísértem a kapuig, ő meg óvatosan puszit nyomott az arcomra. De én nem értem be ennyivel. Ahogyan elhúzódott tőlem, megragadtam pólójánál fogva és megcsókoltam.