Emlékfoszlányok #2

Lambeux Memorial #2

Emlékfoszlányok 

Meilleur ami (Legjobb barát)

Nem tudok nem gondolni a tegnap esti történtekre. Akaratlanul is belefészkelte magát a fejembe.

Sose értettem mi jó származik az embereknek abból ha valakit bántalmaz. Nem lesz jobb az élete. Nem tünteti el a megtörténteket. Még csak jobban se érzi magát. Akkor minek? Mi értelme? Hogy voltak képesek elverni azt a szegény fiút. Mit vétett ellenük? Nem hiszem hogy létezik olyan bűn ami bántalmazást igényelne.

Már százszor átfutott az agyamban a tegnap este, de mégse jöttem rá, miért lehetett ott az a srác aki csak végig nézte az egészet. Látszott rajta, hogy nem oda való, és mégis belement a dologba.

Gondolataim megint erre a témára terelődtek, és már nagyon untam. Itt vagyok a kávézóban, már eltelt azóta egy fél nap, én mégis folyton rájuk gondolok. Főképp a szőkére, akit még most se tudtam megérteni.

- Blaise! - szakítja meg a szokásos gondolatmenetemet munkatársam.

- Tessék? - fordulok felé egy sóhajjal.

- Szerintem már száraz – mutat a kezemben lévő kávés bögrére, amit elég hosszú ideig törölgetek.

Azonnal le rakom a kezemből és más munka után nézek. A kávézó szinte üres, alig van tenni való ilyenkor. Csak két öltönybe öltözött férfi foglalja el az ablak melletti asztalt, amikor nyílik az ajtó és ismerős alakot pillantok meg.

Arcomon mosoly jelenik meg, és lehámozom magamról a kávézó monogramjával ellátott kötényt.

A fiú közelebb jön, és az ő arcán is mosoly látható. Gyorsan megkerülöm a kiszolgáló pultot és karjaiba vetem magam.

- Megfolytassz – neveti el magát, miközben karjai automatikusan derekamra helyezi.

- Csak rég láttalak – mosolygok, miközben eltolom magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem legjobb barátomat.

- Jól nézel ki – méregetem. Sokat változott mióta utoljára láttam. Megnövesztette fekete haját, magasabb lett nálam és sokkal érettebbnek néz ki.

- Te is – puszil arcon. Viszonozom gesztusát.

Ekkor a hátamnál álló pincérlány aki az előbb megszólított, meg köszörüli a torkát. Ezáltal mind ketten rá figyelünk. Végigmér minket, majd felém fordulva felemeli szemöldökét.

- Öhm..Genesis, megkérhetlek arra, hogy vedd át a helyem fél órára? - kutyaszemmel nézek rá. Nem ismerem a lányt, mivel csak egy hete kezdtem ezen a helyen dolgozni. Ő pedig becslésem szerint elég rég óta tartózkodik ennél a munkahelynél. Függetlenül attól, hogy majdnem egykorú velem.

Genesis ismét legjobb barátomra pillant és halvány mosoly kíséretében bólint.

- Megoldom – mondja.

Hálásan mosolygok majd Devin felé fordulok.

- Egy kávét? - kérdezem tőle.

- Ismersz – kacsint egyet majd helyet foglal egy sarokülőn.

Hamar elkészítem a rendelést. Magamnak egy cappuccinót, Devinnek pedig egy hosszú kávét.

- Itt is van – asztalra rakom a két poharat, majd vele szemben helyet foglalok.

- Köszönöm

Mindketten iszunk egy kortyot a poharunkból, majd beszélgetni kezünk.

- És mi újság veled? - kérdezi.

- Csak a szokásos.. apának még mindig sok a munkája, én pedig nem rég kezdtem dolgozni – mutatok a helységre. - Veled?

- Nem sok. Úgy döntöttem végleg haza jöttem – mondja. A hírtől majd ki ugrik a szívem. Nagyon örülök, hogy végre haza jött , és most, hogy megtudom végleg itthon marad? Nem is lehet ennél jobb napom a tegnapi után.

- Tényleg? - hangomból árad az öröm.

Felnevet. Mulatságosnak tartja lelkesedésem. Nem csoda, mivel ő az egyetlen őszinte barátom.

- Igen

- De most mesélj.. mi is van veled? - kérdi megint a „veled” szócskát kiemelve.

Homlokomat ráncolom. Nem értem a kérdést. Vagy inkább nem akarom érteni. Utáltam az ilyen témákat megbeszélni, még vele is.

- Hogy érted? - teszem a tudatlant.

- Tudod hogy.

Sóhajtok. Kerülöm a válasz adást.

- Van barátod? - teszi fel nyíltan a kérdést, mikor látja, hogy vonakodom választ adni.

- Nincs, és nem is lesz – hajtom le szégyenlősen a fejem.

- Miért mondod ezt?

- Reménytelen vagyok.

- Ez nem igaz. Gyönyörű vagy kívül, belül. Egyszer majd besétál valaki az életedbe és rájössz, hogy miért nem működött senki mással – emeli fel a fejem, hogy szemébe tudjak nézni.

Megint csak sóhajtok. Előjött az okoskodó énje.

- Neked van barátnőd? - teszem fel a kérdést figyelem elterelésnek. Devinen pedig hatalmas vigyor jelenik meg.

- Áu! Ez fájt – eszmél fel, amikor vállon ütöm.

- Miért nem mondtad el? - duzzogok.

- Mert nem fontos, és csak egy hete történt.

Tátva marad a szám. Hogy hogy nem fontos? Egy hete? És még csak most tudom meg? Ezért még fizetni fog.

- Nem fontos? - csodálkozom. - Nekem mindig fontos ami veled történik – szögezem le.

- Lorinak hívják.

- Lori? - kérdezek rá. Próbálok kiszedni belőle valamit, de nem adja meg magát könnyen.

- Lori Morse, az egyetemen ismertem meg. Kedves lány, és nagyon kedvelem – mondja ki végül a szükséges információkat.

- Örülök nektek – szélesen mosolygok. Hiszen ez a Lori az első barátnője Devinnek.

- Lejárt a szüneted – int a pultnál várakozó Genesis felé. Eddig elboldogult egyedül is, csakhogy most megtelt a kávézó. Észre sem vettem, hogy ennyi ember jelent meg.

Szomorúan veszem tudomásul, hogy tovább kell dolgoznom.

Megölelem Devint, és elbúcsúzom tőle. Viszont ezúttal tudom, hogy hamarosan találkozunk.