Chapter 8

Chapter 8

Best friend, or not? 

- Mit keresel itt? - szavaimban szemrehányás hallatszott. Csak ennyit tudtam kinyögni az előttem álló személynek. Hunter feszülten figyelte mindkettőnk reakcióját. Mintha két ideges kutyákat akarnának össze szoktatni. Úgy is érzem magam. Annyi mindenen mentem keresztül, és végre úgy éreztem, hogy tovább léphetek. Csakhogy megjelent az ajtómban a múlt. A múlt elől pedig soha nem tudsz megszökni, mindig megtalál.

Szembe kell vele néznem, ez nem kérdés, viszont nem tudok higgadt maradni jelenlétében. Magyarázatot várok és ezt ő is tudja.

- Blaise én... - hangja rekedtes volt, nem tudta mit mondjon. Persze, mivel a düh vezette egészen idáig, nem tudta kitalálni mit is akar mondani mikor szembe néz velem.

Ellenben velem.

- Mond Devin, mit keresel itt? Áhh várj csak, én tudom. Azért jöttél ide, hogy meg akadályozd azt, hogy Hunterrel menjek ugye?

Hunter erősebben szorított, nehogy meg tudjak mozdulni. Félt attól, hogy mit fogok tenni. Őszintén, én is.

A kérdésemre Devin csak sóhajtott, majd hatásszünet következett. Csak néztünk egymásra.

- Beszélhetnénk négyszemközt? - suttogja. Megvető pillantással néz Hunterre, majd ismét felém mutatja barna szemeit.

Most én sóhajtok, és bocsánatkérően nézek szőkeségre. Kicsit enged a szorításból, de nem szívesen teszi.

Elsétál mellőlem, ki az udvarra ahol Bonni lelkesen üdvözli. Eltűnik a szemem elől.

Devin megragadja az alkalmat és közelebb lépdel.

- Haragszol? - kezével megérinti a karomat, de azonnal el is veszi ahogy hátrébb lépek egy lépést.

- Szerinted? - sziszegem.

- Miért?

- Mert hónapok óta semmit nem tudtam felőled, nem jelentkeztél egyszer se! Pedig mielőtt eljöttem otthonról megbeszéltük, hogy minden nap keressük egymást. Most meg ide jössz mikor nem is hívtalak – válaszolom egyszerűen. Szinte köpöm a szavakat. Nem akarom, hogy hangom idegesnek hallatsszon.

- Tudom, és ne haragudj – hangja bűnbánó, de ennyitől nem hatódom meg. Túlságosan haragszom rá amiért elhanyagolt.

- Mit akarsz Devin? Miért jöttél ide?

Sóhajt.

- Kérlek ne menj el Párizsba vele – nyögte ki végül idejövetele szándékát.

Nem hiszek a fülemnek. Milyen jogon meri ezt kérni tőlem? Még akkor se tenném azt amit ő mond ha eddig tartottuk volna a kapcsolatot. Talán abban az esetben fontolóra venném, de ebben a helyzetben kizárt. Azt teszek amit akarok!

- Miért?

- Mert ismerem Huntert és megint csak kihasznál – adja rögtön a választ.

Keservesen felnevetek.

- Én voltam a barátnője, és ismerem. Másfelől pedig tudok vigyázni magamra – kezd felmenni nálam a pumpa.

- Kérlek ne menj – szól ismét könyörgően.

- Azt teszek amit akarok!

- Kérlek hallgass rám, csak jót akarok neked – kérlel egyre türelmetlenebbül.

Ismét felnevetek, de ezúttal a könnyek is utat törnek maguknak.

- Még-hogy jót akarsz! Én már nem is ismerlek!

Devin azonnal mellettem terem és átölel karjaival, csitítani kezd.

- Ne sírj kérlek – könyörög.

Próbálom ellökni magamtól, de kiment az erő belőlem, alig álltam a lábaimon. Muszáj volt rá támaszkodnom, különben össze esek.

Hirtelen felemelt, és elvitt a kanapéig, ott lassan értem földet.

- Menj haza Devin – szipogtam.

Nem válaszolt. Kiment az ajtón, én pedig álomba zuhantam.

Kinyitom a szemem de sötét van. Nem látok semmit. Homály borítja a világot ezért becsukom a szemem. Újból próbálkozom, ezúttal tisztább a kép. Látok egy alakot ez előttem lévő kanapén ülve.

Észreveszi, hogy ébredek azért feláll és leül mellém az ágyra? Hogy kerültem az ágyra? Legutóbbi emlékeim szerint a nappali kanapéján aludtam el.

A hold megvilágítja Hunter arcát, amikor szembe fordul velem. Hamar ülő helyzetbe tornázom magam.  

- Aludj tovább – suttogja.

Megdörzsölöm a szemem, mert a homály kezdett megint uralkodni.

- Mi történt? - hangom hamiskásnak és rekedtesnek találtam. - Devin hol van?

- Elment. Holnap megbeszéljük, aludj – parancsolja.

Feláll és elindul a szoba ajtaja felé.

- Hova mész? - szólok utána mielőtt kilépne. Hangom alig hallható, de hatásos, és Hunter visszafordul. Visszasétál és homlokon csókol.

- A szomszéd szobába. Meghívtál nem emlékszel? - mosolyog.

Túl fáradtnak érzem magam a beszédhez. Arrébb csúszok az ágyamon, így már elfér ő is mellettem. Megpaskolom a szabad helyet, jelezve, hogy feküdjön oda. Közben vissza dőlök az ágyra és várom a reakcióját.

- Biztos? - fejét fél oldalra hajtja és csodálkozik.

Bólintok.

Hunter leveszi Converse cipőjét, majd lefekszik a szabad helyre. Én pedig megosztom vele a hatalmas takarót ami körbevesz.

Végre reggel van. Az ablakon fény szűrődik be, egyenesen az arcunkra. Egymással szemben fekszünk, így láthatom tökéletes arcát. Szempillája meg-meg remeg miközben alszik.

Nem sok időm van szabadon nézni őt, mivel ébredezik.

- Szia – mormogja.

- Szia – felelem én is. Nyújtózik egyet majd megint felém fordul.

- Hogy aludtál? - kérdezi.

Felnyögök, ami kifejezi hogylétemet. Csakis a fáradságtól tudtam aludni. Nem fizikai fáradtságról beszélek. Ha rajtam múlik, egész éjszaka nem aludtam volna.

Hunter felsóhajt, én pedig a falakat kezdem fürkészni. Gondolkodnom kell. Mégis mi történt a tegnap ami ilyen kimerítő lehetett?

Már alapból Hunter érkezése is agyonhajszolt, mert nem értettem jövetelének szándékát. Mikor már felfedte titkát, azt kérte menjek vele Párizsba. Nem egyezhettem bele ilyen könnyen. Egyrészt mert nem tudtam, talán most se tudom biztosan, hogy érez irántam. Még a saját érzéseimre se volt időm. Nem gondoltam át mikor beleegyeztem a kérésébe. Csakis azért tettem mert féltem a Devinnel való találkozástól. És most? Most, hogy találkoztam vele, még mindig Hunterrel akarok menni? Nem tudom. Viszont sürgősen ki kell derítenem, mert hamarosan indulnia kell.

Ha megkérném várjon még egy pár napot, hogy átgondoljam, akkor megtenné? Vagy nélkülem indulna el?

- Blaise – suttogja, kirántva ezzel gondolataimból.

- Hmm?

- Min agyalsz? - teszi fel az előbb nem hallott kérdést.

- Semmin – hazudtam. Megtegyem? Kérjek tőle még pár napot? Egyáltalán megtehetem?

- Naa – makacskodik, és óvatosan oldalba bök.

Felé fordulok, így használhatom a kutya nézést. Amit régen ő használt ellenem.

- Várhatnánk keddig az indulással?

Homlokán összeszaladnak a ráncok. Gyanakvóan néz.

- Meg gondoltad magad? - hangja feszült.

- Nem. Nem erről van szó...csak szeretném kitisztítani a fejem – érvelek.

Még jobban ráncolja a homlokát.

- Rendben – feleli egyszerűen, majd ő kezdi kémlelni a falakat.

Látszik rajta, hogy nem érti kérésemet. Megmagyarázni pedig nem tudom, és nem is akarom. Egyszerűen tisztán kell lássak, mielőtt nekivágok egy útnak vele.

- Devin elment? - suttogom.

- Gondolom igen – szemeivel az enyémeket pásztázza. Nem mondott neki semmit?

- Haza? - pontosítok kérdésemen.

- Nem tudom.

- Oké.

- Oké? - fölemeli szemöldökét.

- Mi az? - csodálkozom én is.

- Azt hittem, vagyis..... nagyobb veszekedésre számítottam – magyarázza.

- Én is – sóhajtom. Nem mintha veszekedni akartam volna Devinnel, hiszen mégis csak ő a legjobb barátom annak ellenére amit tett. Már nem is haragudnék rá, ha hamarabb keresett volna. De a csendesség ami eljövetelem után bekövetkezett, azt sugallta, hogy nem is bánja a dolgot. Átvert. Csúnyán átvert. Még csak bocsánatot sem kért.

Az egész egy hazugsággal kezdődött. Mindig azzal kezdődik. Devin az elején azt hittem segíteni próbál nekem, mikor felvetette azt az ötletet, hogy legyünk egy pár csakis Hunter lerázása végett.

Viszont mikor ebbe belekezdtünk, és sikerült elhitetnünk Hunterrel a hazugságot, Lori belépett a képbe. Valahogyan megtudta, azt, hogy köztem és Devin között több van mint barátság. Ez persze nem volt igaz, de olyannyira jól hazudtunk, hogy mindenki elhitte.

Ezt követően próbáltuk elmagyarázni Lorinak, hogy csak Huntert akartuk távol tartani. Hitt nekünk, de a hazugság romokba dőlt, mikor volt barátom kiderítette az igazságot, majd ismét vissza akart hódítani.

Az elköltözésem utáni második héten kellet rájöjjek, hogy az egész kavarodás Devin miatt történt.

Ő szólt Lorinak a hazugságunkról, ő kavarta bele barátnőjét. Majd mikor Lori megértette miért mentem bele, Devin elárulta az igazságot Hunternek.

Magamba zuhantam. Egy egész hónapon keresztül próbáltam megérteni miért is művelte velem ez, az úgynevezett legjobb barátom. Mai napig ez egy megválaszolatlan rejtély.

- Már nem haragszol rá? - kérdezi.

- Nem tudom. Leginkább azért vagyok dühös, mert ezidáig nem keresett. Most viszont hirtelen feltűnik. Miért? Miért csak most? - a végét elhadarom.

Hunter nem válaszol. Egy jó darabig csendben nézzük a falakat.

- Mert szeret téged – suttogja szőkeség.

Mi? Ezt nem értem. Szembe fordulok vele, és értetlen tekintettel meredek rá. Nagyot sóhajt, és ő is szemembe néz.

- Szerelmes beléd – értelmezi az előbbi mondatát.