2013. július 3., szerda
2013. június 15., szombat
Nyár
Hali. Szeretnék nektek kellemes nyarat kívánni. Hivatalosan is nyár van, bár lévén, hogy én Romániában lakom, ezért még van egy hetem a suliból. De már most szeretném ezt a posztot megírni. Remélem sok jó emléket szereztek és jól fogjátok magatokat érezni.
A részek továbbra is meg fognak jelenni, de nem biztos, hogy minden héten. A lehetőségeimtől függ. Még nem tudom mit hoz a nyár, de az biztos, hogy ha lesz időm, továbbra is hozom a részeket.
Puszii ×× Henny
A részek továbbra is meg fognak jelenni, de nem biztos, hogy minden héten. A lehetőségeimtől függ. Még nem tudom mit hoz a nyár, de az biztos, hogy ha lesz időm, továbbra is hozom a részeket.
Puszii ×× Henny
2013. június 14., péntek
Chapter 9
Chapter 9
That is true?
Gondolatok ezrei cikáztak
át a fejemben, amelyek akkor indultak el, amikor Hunter kiejtette
száján a két szót amitől féltem.
- Szerelmes beléd –
ez a két szóból álló mondat ismétlődik a fejemben. Mindig más
hangsúllyal.
- Ezt honnan tudod? -
kérdeztem rá, pár perc gondolkodás után. Közben felültem az
ágyon.
Sóhajtást kaptam
válaszul, majd felült ő is.
- Látszik rajta.
Meglep, hogy te eddig nem vetted észre.
A helyzet az volt, hogy
nagyon is észrevettem. Sőt tudtam. Már hogyne tudtam volna, mikor
félre érthetetlen jeleket kaptam tőle. Indulásom előtti
búcsúzáskor meg akart csókolni, de elhúzódtam tőle. Talán
emiatt nem keresett többet. Én üldöztem el magamtól? Én csak a
legjobb barátomat akartam vissza kapni. Aki ott volt mellettem ha
baj volt, tanácsokat adott a fiú ügyeimben, néha pedig én
viszonoztam mindent.
Aztán rá kellet jöjjek,
hogy ez mind csak hazugság. Fiú-lány barátság nem létezik. Sose
létezett és nem is fog.
- Tudtam – ismertem
be. Hisz nem volt miért hazudnom. Nem akartam több hazugságot
létrehozni. Így is rengetek helyrehozni valónk akad. Eddig azt
hittem, hogy csak Hunternek és Devinnek kell rendbe hoznia a
dolgokat, de be kell lássam, hogy nekem is.
Tisztáznom kellet volna
Devinnel az érzéseimet, és Hunternek is tartozom ennyivel.
- Tudtad? - ismételte
szőkeség. Hangjából méreg és düh sugárzott némi gúnnyal
megspékelve.
Aprót bólintottam
válaszul. Majd figyelmemet a kezem között lévő takarónak
szenteltem. Nem mertem belenézni azokba az azúrkék szemekbe,
amelyek most csak dühöt mutattak.
- Mióta?
Lassan fújtam ki a
levegőt. Még mindig mérges. Persze nem szabadna annak lennie,
mégis az. Nagyon is.
- Amióta megpróbált
megcsókolni indulásom előtt
Hunter kikapta kezemből
a takarót, és államnál fogva felemelte a fejem. Így már muszáj
volt szemeibe néznem. Több volt benne mint düh. Csalódottság is
látszott szemeiben, de a méreg uralkodott. Nem tudtam eldönteni,
hogy rám pipa, vagy Devinre.
- Te mit érzel
iránta? - szegezte nekem azt a kérdést, amire magam sem tudom
pontosan a választ.
- Nem tudom. Csak
annyit tudok, hogy szeretném visszakapni a legjobb barátomat.
- Azt már nem fogod –
szinte köpi a szavakat. Most rám mérges?
- Tudom – felelem én
is ugyanolyan hangnemben.
Ismét sóhajt. Kezét
elemeli államtól és végig szánt az arcomon. Gyengén cirógat.
Keze meleg, jól esik az arcomnak.
- Mond meg őszintén,
hogy érzel irántam – suttogja. Hangjától kiráz a hideg, és
könnybe lábad a szemem. Hogy kérdezheti ezt ilyen módon?
Kicsavarja belőlem a megmaradt könnycseppeket is. Nem vette még
észre? Szeretem őt. Mindig is szerettem.
Lehunyja szemét és
válaszomat várja, mint ítélet. Megszakad rajta a szívem. Most én
simítok végig az arcán, mire az összerándul. Meglepem ezzel a
cselekedetemmel. Halványan elmosolyodok, közben végig csorog
arcomon az első könnycsepp.
- Szeretlek. Mindig
szerettelek, és sose múlt el. Soha nem is fog – adtam hangot
gondolataimnak, amelyek már napok óta kitörni készültek.
Kinyitja szemét,
amelyből ez alkalommal süt a vágy. Gyönyörű szépen csillognak
rám.
- Tényleg? - kezével
letörli a könnycseppet, majd közelebb húz magához. Fejem a
mellkasán pihen.
- Nem voltam elég
meggyőző? - hangom el-el csuklik a vissza fojtott sírástól. Nem
ad választ. Az egyik keze a hajammal játszik míg a másikkal
magához szorít. Így ülünk pár percig mire feleszmélek. Most ő
következik.
Felemelem a fejem
mellkasáról, közben letörlöm az újabb cseppeket arcomról.
Meglepetnek tűnik, és homlokát ráncolja. Még csak nem is sejti
mit várok? Reményem elszállt. Muszáj lesz kikövetelnem tőle,
mint ahogyan azt ő tőlem. Bár már egyszer elárulta, mégse
vagyok biztos benne.
- És te? Te hogy
érzel most? - hangom túlságosan halk. Mégis meghallja.
- Már elmondtam. Nem
hiszel nekem?
Nem válaszolok neki.
Hátha ezúttal ennyiből is megérti.
Szőkeség mosolyogni
kezd, amitől nekem is jobb kedvem lesz. Ő se válaszol, csak egyre
közelebb húz magához. Már szinte egymásra tapadunk. Ekkor
megszünteti az ajkaink közti távolságot, és letámad. Sóvárog,
és követel. Én pedig szívesen megadom neki amit kér, majd lassan
szétválunk.
- Ez elég meggyőző
volt? - homlokunk egymáshoz ér.
- Talán – kuncogom.
- Csak talán??? -
hangjából árad a pajkosság. Annyira aranyosan néz ki, a
gödröcskékkel az arcán. Imádom mikor mosolyog. Sose szeretném
őt úgy látni, mint pár perccel ezelőtt.
Kérdésére vállat
vonok, és beleharapok az alsó ajkamba. Várom a reakcióját. Ő
pedig nem várat meg. Szinte azonnal az ágyra fektet és kezeivel
csiklandozni kezd.
Nem tudok szabadulni
kínzása elől, így sikítanom kell, hogy hagyja abba. Még mindig
nem ereszt, a hasam pedig már fáj a sok nevetéstől.
- Ne! Engedj el – a
végét elnevetem.
- Csak „talán”
mi? Majd adok én neked – feleli mosolyogva, majd abbahagyja a
csiklandozást.
Ahelyett hogy elengedne,
ismét letámadja a hasamat, ezúttal apró csókokkal lepi meg.
Felnevetek, mire ő aprót
harap.
- Áuu – inkább
meglepett, mint fájt.
Felemelkedik és lenéz
rám, szemei még mindig csillognak. Annyira szép látványt nyújt.
- Még mindig nem
hiszel nekem? - szólal meg rekedtes hangján.
- De hiszek –
suttogom.
Majd apró csókot lehel
ajkaimra, és már le is mászott rólam. Felülök, és nézem mire
készül. Homlokomat ráncolom, mert nem értem mi járhat a fejében.
- Hova mész? - kérdem
tőle mikor már teljesen felállt az ágyról.
- Csak nem akartál
egész nap az ágyban feküdni? - emeli felém tekintetét.
- Nem.
- Akkor gyere –
nyújtja felém kezét, én pedig elfogadom és felhúz.
Vajon milyen ötlete van
a nap hátra levő részében? Egyáltalán tervezett valamit? Egyre
kíváncsibb leszek.
Rövid időn belül már
a konyhában voltunk,frissen, átöltözve. Néha csodákra képes
egy reggeli zuhany. Apa korán reggel elment dolgozni, így ismét
magunkra maradtunk. Nem is emlékszem mikor jött haza az éjjel.
Kezdem úgy érezni, túlhajszolja magát.
- Gyere, elviszlek
reggelizni – szól Hunter a hátam mögül, és már karon is
ragad.
- Hova?
- Majd útközben
kitalálom. - vonja meg a vállát.
Nem is ismeri a várost,
még csak alig néhány napja van itt. De bízom benne, és utána
megyek. Beülök a kocsiba Hunter mellé. Elfordítja a kulcsot, és
kihajt a feljáróról. Az úton nem szólunk egymáshoz, csak
figyelem ahogy vezet, ő pedig néha-néha rám pillant, majd ismét
az utat figyeli. Úgy látom rajta, tudja merre kell menni. Talán
tévedtem, és mégis ismeri a várost. Lehet akkor jegyzet meg pár
üzletet mikor vásárolni jöttünk ki.
Egyszer csak Hunter
leállítja a motort, és rám tekint.
- Itt is van – mutat
a szemközti étteremre.
Egy egészen hangulatos
hely. Talán egyszer voltam itt, Chrystivel. De nem igazán emlékszem
rá.
- Azt hittem
reggelizni jövünk – vontam fel a szemöldököm. Hiszen a hely
nem éppen a legolcsóbbak közé tartozik, és nem is reggelihez
való.
- Igen, de neked csak
is a legjobbat – kacsint. Mire én felnevetek. Tudom miért ide
hozott.
- Nem ismersz másik
helyet, ugye?
- Nem – lehajtja
fejét, és maga elé néz. Mint egy kisfiú, akit csínytevésen
kaptak. Kuncogásra késztet.
- Akkor menjünk egy
másik helyre, majd én megmutatom – kacsintok felé.
- Rendben – mondja,
és már indítaná a kocsit, de én kinyitom az ajtót. Ő kérdően
néz rám.
- Itt van a közelben,
odáig sétálhatunk.
Nem szólt egy szót se,
mindketten kiszálltunk. Hamar egymás mellet kötöttünk ki, és
kézen fogva vezettem el a közeli pékséghez. Az egyik kedvenc
helyem itt a városban. Hamar megkedvelte szőkeség is. Ki tudna
ellenállni a frissen sütött, ropogós vajaskifliknek, és a friss
fánkoknak?
Kiérve, a sütödéből,
elkezdett mesélni arról az időszakról amikor nem voltam részese.
Többet mesélt mint
amikor együtt voltunk. Régen nem volt ennyire nyitott felém. Talán
azért mert nem is volt igazi a kapcsolatunk.
Gondolataim rossz
érzéseket keltettek. Mi van ha most se igazi ami köztünk van? Mi
van ha megint csak játszadozik velem? Nem történhet meg újra.
Most nem hagyom. Olyan igaznak tűnik a pillantása.
Sétálás közben, épp
az egyik barátjáról, és annak barátnőjéről beszél, mikor
feltűnik neki, hogy bámulom őt. Teljesen elmerengtem.
- Mi az? - mosolyog.
- Semmi – vágtam rá
azonnal, és elfordultam. Próbáltam elhessegetni a rossz
érzéseimet.
Ő észrevette, hogy
valami nem stimmel, és megtorpant. Magával rántott, mivel nem
engedte el a kezem. A gyors mozdulat miatt, a mellkasához szorultam,
és csak néhány centi választott el minket. De nem néztem fel rá.
Túlságosan fájt a tudat, hogy lehet ez az egész ami köztünk van
hazugság. Pontosabban azt se tudom mi is van most köztünk. Mi is?
Járunk? Vagy mi történik?
Hunter egyik keze még
mindig az enyémet kulcsolja össze, a másikkal pedig felemeli
arcomat, az államnál fogva.
- Mond el –
erősködik.
Muszáj ránéznem, ami
miatt kicsit zavarba jövök. Érzem ahogy elvörösödöm, de
próbálok uralkodni magamon. Nem akarom elárulni neki miken jár az
agyam, úgyis ellen érvekkel tömne tele. Még a végén nem magamra
fogok hallgatni hanem rá, ahogy régen is.
- Csak elgondolkoztam.
Láttam rajta, hogy ezt
nem hagyja ennyiben. Már épp akart volna mondani valamit, de egy
hang a hátától megelőzte.
- Blaise, Hunter –
köszörülte meg a torkát, az idegen.
Mindketten a hang
irányába fordultunk, és így, hogy már Hunter nem takarta a
kilátást, észrevehettem a hang tulajdonosát.
- Devin – köszön
szőkeség. Én viszont ledermedtem. Mit keres még mindig itt? Azt
mondta Hunter, hogy elutazott. Ezek szerint mégsem.
- Azt hittem elmentél.
- Így is volt, de
eszembe jutott, hogy nem volt alkalmam nyugodtan beszélgetni veled
– ekkor lenéző pillantást vetett Hunter felé, majd újra rám
nézett, és mosolygott.
Én kifejezéstelen
arccal bámultam őt, de nem tudtam haragudni rá. Mindig is ő volt
a legjobb barátom, és nem hagyom, hogy bármi közénk álljon. Az
viszont, biztos, hogy nem én kérek bocsánatot előbb. Szőkeség
kezdett türelmetlen lenni, és komor arccal bámulta Devint.
- Akkor beszéljünk –
válaszoltam végül.
- Ma este jó? Érted
megyek – csillant fel a szeme.
Ránéztem Hunterre, aki
dühösen meredt maga elé. Nem nézett vissza rám.
- Rendben – egyeztem
bele.
2013. május 22., szerda
Chapter 8
Chapter 8
Best friend, or not?
- Mit keresel itt? - szavaimban szemrehányás hallatszott. Csak ennyit tudtam kinyögni az előttem álló személynek. Hunter feszülten figyelte mindkettőnk reakcióját. Mintha két ideges kutyákat akarnának össze szoktatni. Úgy is érzem magam. Annyi mindenen mentem keresztül, és végre úgy éreztem, hogy tovább léphetek. Csakhogy megjelent az ajtómban a múlt. A múlt elől pedig soha nem tudsz megszökni, mindig megtalál.
Szembe kell vele néznem, ez nem kérdés, viszont nem tudok higgadt maradni jelenlétében. Magyarázatot várok és ezt ő is tudja.
- Blaise én... - hangja rekedtes volt, nem tudta mit mondjon. Persze, mivel a düh vezette egészen idáig, nem tudta kitalálni mit is akar mondani mikor szembe néz velem.
Ellenben velem.
- Mond Devin, mit keresel itt? Áhh várj csak, én tudom. Azért jöttél ide, hogy meg akadályozd azt, hogy Hunterrel menjek ugye?
Hunter erősebben szorított, nehogy meg tudjak mozdulni. Félt attól, hogy mit fogok tenni. Őszintén, én is.
A kérdésemre Devin csak sóhajtott, majd hatásszünet következett. Csak néztünk egymásra.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - suttogja. Megvető pillantással néz Hunterre, majd ismét felém mutatja barna szemeit.
Most én sóhajtok, és bocsánatkérően nézek szőkeségre. Kicsit enged a szorításból, de nem szívesen teszi.
Elsétál mellőlem, ki az udvarra ahol Bonni lelkesen üdvözli. Eltűnik a szemem elől.
Devin megragadja az alkalmat és közelebb lépdel.
- Haragszol? - kezével megérinti a karomat, de azonnal el is veszi ahogy hátrébb lépek egy lépést.
- Szerinted? - sziszegem.
- Miért?
- Mert hónapok óta semmit nem tudtam felőled, nem jelentkeztél egyszer se! Pedig mielőtt eljöttem otthonról megbeszéltük, hogy minden nap keressük egymást. Most meg ide jössz mikor nem is hívtalak – válaszolom egyszerűen. Szinte köpöm a szavakat. Nem akarom, hogy hangom idegesnek hallatsszon.
- Tudom, és ne haragudj – hangja bűnbánó, de ennyitől nem hatódom meg. Túlságosan haragszom rá amiért elhanyagolt.
- Mit akarsz Devin? Miért jöttél ide?
Sóhajt.
- Kérlek ne menj el Párizsba vele – nyögte ki végül idejövetele szándékát.
Nem hiszek a fülemnek. Milyen jogon meri ezt kérni tőlem? Még akkor se tenném azt amit ő mond ha eddig tartottuk volna a kapcsolatot. Talán abban az esetben fontolóra venném, de ebben a helyzetben kizárt. Azt teszek amit akarok!
- Miért?
- Mert ismerem Huntert és megint csak kihasznál – adja rögtön a választ.
Keservesen felnevetek.
- Én voltam a barátnője, és ismerem. Másfelől pedig tudok vigyázni magamra – kezd felmenni nálam a pumpa.
- Kérlek ne menj – szól ismét könyörgően.
- Azt teszek amit akarok!
- Kérlek hallgass rám, csak jót akarok neked – kérlel egyre türelmetlenebbül.
Ismét felnevetek, de ezúttal a könnyek is utat törnek maguknak.
- Még-hogy jót akarsz! Én már nem is ismerlek!
Devin azonnal mellettem terem és átölel karjaival, csitítani kezd.
- Ne sírj kérlek – könyörög.
Próbálom ellökni magamtól, de kiment az erő belőlem, alig álltam a lábaimon. Muszáj volt rá támaszkodnom, különben össze esek.
Hirtelen felemelt, és elvitt a kanapéig, ott lassan értem földet.
- Menj haza Devin – szipogtam.
Nem válaszolt. Kiment az ajtón, én pedig álomba zuhantam.
Kinyitom a szemem de sötét van. Nem látok semmit. Homály borítja a világot ezért becsukom a szemem. Újból próbálkozom, ezúttal tisztább a kép. Látok egy alakot ez előttem lévő kanapén ülve.
Észreveszi, hogy ébredek azért feláll és leül mellém az ágyra? Hogy kerültem az ágyra? Legutóbbi emlékeim szerint a nappali kanapéján aludtam el.
A hold megvilágítja Hunter arcát, amikor szembe fordul velem. Hamar ülő helyzetbe tornázom magam.
- Aludj tovább – suttogja.
Megdörzsölöm a szemem, mert a homály kezdett megint uralkodni.
- Mi történt? - hangom hamiskásnak és rekedtesnek találtam. - Devin hol van?
- Elment. Holnap megbeszéljük, aludj – parancsolja.
Feláll és elindul a szoba ajtaja felé.
- Hova mész? - szólok utána mielőtt kilépne. Hangom alig hallható, de hatásos, és Hunter visszafordul. Visszasétál és homlokon csókol.
- A szomszéd szobába. Meghívtál nem emlékszel? - mosolyog.
Túl fáradtnak érzem magam a beszédhez. Arrébb csúszok az ágyamon, így már elfér ő is mellettem. Megpaskolom a szabad helyet, jelezve, hogy feküdjön oda. Közben vissza dőlök az ágyra és várom a reakcióját.
- Biztos? - fejét fél oldalra hajtja és csodálkozik.
Bólintok.
Hunter leveszi Converse cipőjét, majd lefekszik a szabad helyre. Én pedig megosztom vele a hatalmas takarót ami körbevesz.
Végre reggel van. Az ablakon fény szűrődik be, egyenesen az arcunkra. Egymással szemben fekszünk, így láthatom tökéletes arcát. Szempillája meg-meg remeg miközben alszik.
Nem sok időm van szabadon nézni őt, mivel ébredezik.
- Szia – mormogja.
- Szia – felelem én is. Nyújtózik egyet majd megint felém fordul.
- Hogy aludtál? - kérdezi.
Felnyögök, ami kifejezi hogylétemet. Csakis a fáradságtól tudtam aludni. Nem fizikai fáradtságról beszélek. Ha rajtam múlik, egész éjszaka nem aludtam volna.
Hunter felsóhajt, én pedig a falakat kezdem fürkészni. Gondolkodnom kell. Mégis mi történt a tegnap ami ilyen kimerítő lehetett?
Már alapból Hunter érkezése is agyonhajszolt, mert nem értettem jövetelének szándékát. Mikor már felfedte titkát, azt kérte menjek vele Párizsba. Nem egyezhettem bele ilyen könnyen. Egyrészt mert nem tudtam, talán most se tudom biztosan, hogy érez irántam. Még a saját érzéseimre se volt időm. Nem gondoltam át mikor beleegyeztem a kérésébe. Csakis azért tettem mert féltem a Devinnel való találkozástól. És most? Most, hogy találkoztam vele, még mindig Hunterrel akarok menni? Nem tudom. Viszont sürgősen ki kell derítenem, mert hamarosan indulnia kell.
Ha megkérném várjon még egy pár napot, hogy átgondoljam, akkor megtenné? Vagy nélkülem indulna el?
- Blaise – suttogja, kirántva ezzel gondolataimból.
- Hmm?
- Min agyalsz? - teszi fel az előbb nem hallott kérdést.
- Semmin – hazudtam. Megtegyem? Kérjek tőle még pár napot? Egyáltalán megtehetem?
- Naa – makacskodik, és óvatosan oldalba bök.
Felé fordulok, így használhatom a kutya nézést. Amit régen ő használt ellenem.
- Várhatnánk keddig az indulással?
Homlokán összeszaladnak a ráncok. Gyanakvóan néz.
- Meg gondoltad magad? - hangja feszült.
- Nem. Nem erről van szó...csak szeretném kitisztítani a fejem – érvelek.
Még jobban ráncolja a homlokát.
- Rendben – feleli egyszerűen, majd ő kezdi kémlelni a falakat.
Látszik rajta, hogy nem érti kérésemet. Megmagyarázni pedig nem tudom, és nem is akarom. Egyszerűen tisztán kell lássak, mielőtt nekivágok egy útnak vele.
- Devin elment? - suttogom.
- Gondolom igen – szemeivel az enyémeket pásztázza. Nem mondott neki semmit?
- Haza? - pontosítok kérdésemen.
- Nem tudom.
- Oké.
- Oké? - fölemeli szemöldökét.
- Mi az? - csodálkozom én is.
- Azt hittem, vagyis..... nagyobb veszekedésre számítottam – magyarázza.
- Én is – sóhajtom. Nem mintha veszekedni akartam volna Devinnel, hiszen mégis csak ő a legjobb barátom annak ellenére amit tett. Már nem is haragudnék rá, ha hamarabb keresett volna. De a csendesség ami eljövetelem után bekövetkezett, azt sugallta, hogy nem is bánja a dolgot. Átvert. Csúnyán átvert. Még csak bocsánatot sem kért.
Az egész egy hazugsággal kezdődött. Mindig azzal kezdődik. Devin az elején azt hittem segíteni próbál nekem, mikor felvetette azt az ötletet, hogy legyünk egy pár csakis Hunter lerázása végett.
Viszont mikor ebbe belekezdtünk, és sikerült elhitetnünk Hunterrel a hazugságot, Lori belépett a képbe. Valahogyan megtudta, azt, hogy köztem és Devin között több van mint barátság. Ez persze nem volt igaz, de olyannyira jól hazudtunk, hogy mindenki elhitte.
Ezt követően próbáltuk elmagyarázni Lorinak, hogy csak Huntert akartuk távol tartani. Hitt nekünk, de a hazugság romokba dőlt, mikor volt barátom kiderítette az igazságot, majd ismét vissza akart hódítani.
Az elköltözésem utáni második héten kellet rájöjjek, hogy az egész kavarodás Devin miatt történt.
Ő szólt Lorinak a hazugságunkról, ő kavarta bele barátnőjét. Majd mikor Lori megértette miért mentem bele, Devin elárulta az igazságot Hunternek.
Magamba zuhantam. Egy egész hónapon keresztül próbáltam megérteni miért is művelte velem ez, az úgynevezett legjobb barátom. Mai napig ez egy megválaszolatlan rejtély.
- Már nem haragszol rá? - kérdezi.
- Nem tudom. Leginkább azért vagyok dühös, mert ezidáig nem keresett. Most viszont hirtelen feltűnik. Miért? Miért csak most? - a végét elhadarom.
Hunter nem válaszol. Egy jó darabig csendben nézzük a falakat.
- Mert szeret téged – suttogja szőkeség.
Mi? Ezt nem értem. Szembe fordulok vele, és értetlen tekintettel meredek rá. Nagyot sóhajt, és ő is szemembe néz.
- Szerelmes beléd – értelmezi az előbbi mondatát.
2013. május 19., vasárnap
Emlékfoszlányok #2
Lambeux Memorial #2
Emlékfoszlányok
Meilleur ami (Legjobb barát)
Nem tudok nem gondolni a
tegnap esti történtekre. Akaratlanul is belefészkelte magát a
fejembe.
Sose értettem mi jó
származik az embereknek abból ha valakit bántalmaz. Nem lesz jobb
az élete. Nem tünteti el a megtörténteket. Még csak jobban se
érzi magát. Akkor minek? Mi értelme? Hogy voltak képesek elverni
azt a szegény fiút. Mit vétett ellenük? Nem hiszem hogy létezik
olyan bűn ami bántalmazást igényelne.
Már százszor átfutott
az agyamban a tegnap este, de mégse jöttem rá, miért lehetett ott
az a srác aki csak végig nézte az egészet. Látszott rajta, hogy
nem oda való, és mégis belement a dologba.
Gondolataim megint erre a
témára terelődtek, és már nagyon untam. Itt vagyok a kávézóban,
már eltelt azóta egy fél nap, én mégis folyton rájuk gondolok.
Főképp a szőkére, akit még most se tudtam megérteni.
- Blaise! - szakítja
meg a szokásos gondolatmenetemet munkatársam.
- Tessék? - fordulok
felé egy sóhajjal.
- Szerintem már
száraz – mutat a kezemben lévő kávés bögrére, amit elég
hosszú ideig törölgetek.
Azonnal le rakom a
kezemből és más munka után nézek. A kávézó szinte üres, alig
van tenni való ilyenkor. Csak két öltönybe öltözött férfi
foglalja el az ablak melletti asztalt, amikor nyílik az ajtó és
ismerős alakot pillantok meg.
Arcomon mosoly jelenik
meg, és lehámozom magamról a kávézó monogramjával ellátott
kötényt.
A fiú közelebb jön, és
az ő arcán is mosoly látható. Gyorsan megkerülöm a kiszolgáló
pultot és karjaiba vetem magam.
- Megfolytassz –
neveti el magát, miközben karjai automatikusan derekamra helyezi.
- Csak rég láttalak
– mosolygok, miközben eltolom magamtól, hogy jobban szemügyre
vehessem legjobb barátomat.
- Jól nézel ki –
méregetem. Sokat változott mióta utoljára láttam.
Megnövesztette fekete haját, magasabb lett nálam és sokkal
érettebbnek néz ki.
- Te is – puszil
arcon. Viszonozom gesztusát.
Ekkor a hátamnál álló
pincérlány aki az előbb megszólított, meg köszörüli a torkát.
Ezáltal mind ketten rá figyelünk. Végigmér minket, majd felém
fordulva felemeli szemöldökét.
- Öhm..Genesis,
megkérhetlek arra, hogy vedd át a helyem fél órára? -
kutyaszemmel nézek rá. Nem ismerem a lányt, mivel csak egy hete
kezdtem ezen a helyen dolgozni. Ő pedig becslésem szerint elég
rég óta tartózkodik ennél a munkahelynél. Függetlenül attól,
hogy majdnem egykorú velem.
Genesis ismét legjobb
barátomra pillant és halvány mosoly kíséretében bólint.
- Megoldom – mondja.
Hálásan mosolygok majd
Devin felé fordulok.
- Egy kávét? -
kérdezem tőle.
- Ismersz – kacsint
egyet majd helyet foglal egy sarokülőn.
Hamar elkészítem a
rendelést. Magamnak egy cappuccinót, Devinnek pedig egy hosszú
kávét.
- Itt is van –
asztalra rakom a két poharat, majd vele szemben helyet foglalok.
- Köszönöm
Mindketten iszunk egy
kortyot a poharunkból, majd beszélgetni kezünk.
- És mi újság
veled? - kérdezi.
- Csak a szokásos..
apának még mindig sok a munkája, én pedig nem rég kezdtem
dolgozni – mutatok a helységre. - Veled?
- Nem sok. Úgy
döntöttem végleg haza jöttem – mondja. A hírtől majd ki
ugrik a szívem. Nagyon örülök, hogy végre haza jött , és
most, hogy megtudom végleg itthon marad? Nem is lehet ennél jobb
napom a tegnapi után.
- Tényleg? -
hangomból árad az öröm.
Felnevet. Mulatságosnak
tartja lelkesedésem. Nem csoda, mivel ő az egyetlen őszinte
barátom.
- Igen
- De most mesélj.. mi
is van veled? - kérdi megint a „veled” szócskát kiemelve.
Homlokomat ráncolom. Nem
értem a kérdést. Vagy inkább nem akarom érteni. Utáltam az
ilyen témákat megbeszélni, még vele is.
- Hogy érted? -
teszem a tudatlant.
- Tudod hogy.
Sóhajtok. Kerülöm a
válasz adást.
- Van barátod? -
teszi fel nyíltan a kérdést, mikor látja, hogy vonakodom választ
adni.
- Nincs, és nem is
lesz – hajtom le szégyenlősen a fejem.
- Miért mondod ezt?
- Reménytelen vagyok.
- Ez nem igaz.
Gyönyörű vagy kívül, belül. Egyszer majd besétál valaki az
életedbe és rájössz, hogy miért nem működött senki mással –
emeli fel a fejem, hogy szemébe tudjak nézni.
Megint csak sóhajtok.
Előjött az okoskodó énje.
- Neked van barátnőd?
- teszem fel a kérdést figyelem elterelésnek. Devinen pedig
hatalmas vigyor jelenik meg.
- Áu! Ez fájt –
eszmél fel, amikor vállon ütöm.
- Miért nem mondtad
el? - duzzogok.
- Mert nem fontos, és
csak egy hete történt.
Tátva marad a szám.
Hogy hogy nem fontos? Egy hete? És még csak most tudom meg? Ezért
még fizetni fog.
- Nem fontos? -
csodálkozom. - Nekem mindig fontos ami veled történik –
szögezem le.
- Lorinak hívják.
- Lori? - kérdezek
rá. Próbálok kiszedni belőle valamit, de nem adja meg magát
könnyen.
- Lori Morse, az
egyetemen ismertem meg. Kedves lány, és nagyon kedvelem – mondja
ki végül a szükséges információkat.
- Örülök nektek –
szélesen mosolygok. Hiszen ez a Lori az első barátnője Devinnek.
- Lejárt a szüneted
– int a pultnál várakozó Genesis felé. Eddig elboldogult
egyedül is, csakhogy most megtelt a kávézó. Észre sem vettem,
hogy ennyi ember jelent meg.
Szomorúan veszem
tudomásul, hogy tovább kell dolgoznom.
Megölelem Devint, és
elbúcsúzom tőle. Viszont ezúttal tudom, hogy hamarosan
találkozunk.
2013. május 6., hétfő
Chapter 7
Chapter 7
Who is the bad guy?
*Hunter szemszöge*
Ismét elhajtottam a
kocsimmal, de ezúttal terveztem, hogy visszajövök. Egész a
szállodáig vezető úton azon törtem a fejem, vajon miképpen fog
dönteni Blaise. Szeretném ha velem jönne, ugyanakkor nem lehetek
önző, hogy kényszerítsem. Hamar elhessegettem ezeket a
gondolatokat, és visszaidéztem a reggeli eseményeket.
Arcom akaratlanul is
mosolyra húzódott. Amikor én csókoltam meg a terasz ajtajában,
megijedtem, hiszen nem tűnt túl őszintének. De mikor ő húzott
magához, és nyomta rá ajkait az enyémre, felemelő érzés volt.
Úgy éreztem egyenes útra kerültünk és ő is úgy érez ahogy
én. De ebben nem lehettem biztos amíg nem tisztázza.
Gondolatmenetemet a
telefonom csörgése zavarta meg. Előhalásztam a zsebemben lévő
elektronikus kütyüt és automatikusan a hívás fogadást nyomtam
meg.
- Tessék – szóltam
bele.
- Hunter! Végre - szólt
bele rég nem látott ismerősöm.
- Devin? - tettem fel a
nyilvánvaló kérdést.
- Hol vagy? - hangja
kétségbeesett volt.
- Párizsban –
hazudtam. Hiszen nem volt kedvem elárulni, hogy épp Blaise
visszaszerzésén dolgozom. Lebeszélne róla, amit eszembe se
jutott volna megtenni. Végtére is ezért álltam meg La
Courtineban, hogy megtudjam érez e valamit irántam a volt
barátnőm. Nem tévedtem. Ugyanolyan hatással vagyok rá mint 8
hónappal ezelőtt. És ő is hatással van rám, talán jobban is
mint régen, ami megrémiszt.
- Blaise merre van? A
közelben? -kérdezte. Meglepett kérdésével. Ilyen jól átlát
rajtam? Vagy tud valamit?
- Hogy lenne a közelben?
Rég Párizsban vagyok. Ő hol is lakik?
- La Courtineban –
válaszolta.
- Jaj igen, ott –
tettem a tudatlant.
- Szóval ott vagy
Párizsban, egyenesen oda mentél és nem is találkoztál Blaisel –
jelentette ki, és várta válaszomat. Nagy sóhaj után tovább
hazudtam neki.
- Nem. Nem találkoztam
vele
- Érdekes. Akkor kivel
beszéltem a reggel? Mert nekem nagyon is Blaisenek tűnt! - mondta
immár mérgesebben.
- Várj! Mi? - próbáltam
kiszedni belőle, mi is történt de a telefon elnémult. Lerakta.
Nem hiszem el, hogy Blaise
nem szólt Devinről. Pedig azt hittem, hogy kezdenek rendbe jönni
körülöttünk a dolgok. Tévedtem. Persze én voltam a hibás, még
mikor megismertem Blaiset és rávettem legyen a barátnőm, nem lett
volna szabad az érzéseivel játszanom. Akkoriban szörnyű ember
voltam. Rossz baráti körbe tartoztam és teljesen átformáltak.
Nem tudtam önmagam lenni, és ez mind az én saram. Rendbe akartam
hozni a dolgokat, de ahhoz előbb el kell nyernem Blaise bizalmát.
A szállodába érve gyorsan
össze szedtem a holmimat és bedobáltam a kocsim csomagtartójába.
Közben újra csörögni
kezdett a mobilom. Most előbb megnéztem ki keres és mikor láttam
Lori nevét a kijelzőn azonnal felvettem.
- Szia, mizujs? - szóltam
bele vidáman.
- Hunter! Hol vagy? -
Lori kétségbeesett hangja megrémisztett.
- A szállodánál. Most
indulok vissza Blaisékhez – válaszoltam aggódva.
- Devin nincs itt
- Hogy érted?
- Elindult La Courtineba
- Micsoda? - nem tudtam
uralkodni a hangomon. Mégis mit képzel? Hogy megakadályozhatja a
kapcsolatunkat ide jöttével? A düh elöntötte minden porcikámat
és lecsapva a telefont, elindultam Blaisehez.
Alig vezettem öt percet,
Lori újból hívni kezdett. Kinyomtam. Nem volt kedvem senkivel se
beszélni. Csak Blaiset akarom látni, érezni közelségét, és
beszívni finom illatát.
15 percembe telt míg
elértem úti célomhoz és kopogtattam. Mielőtt kinyitotta nekem az
ajtót, nagyot sóhajtottam. Majd megjelent előttem Blaise csodaszép
zöldes szemei és lágy barna haja. Nem mozdultam. Vártam a
reakcióját.
- Bejössz? - szólalt
meg apró mosollyal az arcán. Én nem tudtam mosolyogni. Előbb meg
kellet beszélnem vele Devint.
Hamar nyomtam arcára egy
puszit,és beléptem a nappaliba. Ő követett és sértődött
arccal meredt rám.
- Egyedül vagy? - néztem
körül a csendes lakásban.
- Igen, apa későn jön.
Mi a baj? - tette fel a kérdést aggódva.
- Beszéltél Devinnel? -
tértem a lényegre.
- Jesszusom. Teljesen
kiment a fejemből, hogy szóljak – arcáról bűntudat volt
leolvasható. Igazat mond, tudom.
- Mit mondott?
- Semmit – sóhajtott,
- Csak hogy szóljak neked, hogy hívd vissza.
- Miért nem szóltál? -
igyekeztem kedvesen megkérdezni, habár belül dühöngtem.
- Mert megint elcsavartad
a fejem – szólt rám durcásan, mire ez a válasz mosolyt csalt
az arcomra.
- Neked mit mondott? -
kérdezte.
- Ide fog jönni - adtam
tudtára. Blaise arca hirtelen elkomorodott és mérgesen nézett
vissza rám.
- Minek? - sziszegte
dühösen.
Gondolom, hogy
megakadályozzon téged, hogy velem gyere – vontam vállat én is
dühösen.
Minden mozdulatát
figyeltem, amint leül a kanapéra, és dühösen mered maga elé.
Nem is kellet több nekem se, hamar mellette termettem és hátára
tettem a kezem.
Ne haragudj –
szóltam.
Blaise értetlen arccal
nézett fel rám. Láttam szemeiben, hogy nem érti miért kérek
bocsánatot.
- Mert az én hibám –
válaszoltam kimondatlan kérdésére. Jobbnak láttam most
elmagyarázni neki a dolgokat Devinnel.
Továbbra is választ várt.
Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és mesélésbe kezdtem.
- Mikor elköltöztetek,
Devin megkeresett és megpróbálta megkeseríteni az életemet.
Mindent kapcsolatomat tönkre akart tenni és sikerült is, kivéve
Lorival. Lori nem beszélt Devinnel, meg se hallgatta. Ő az én
oldalamon állt. Azután Devin megtudta, hogy még mindig szeretlek
és ide akarok jönni. Nem engedte. Viszont apám azt akarta, hogy
menjek Párizsba és álljak munkába. Az legalább elterelné a
figyelmemet. Lorival jöttem mert így nem feltételezett Devin
semmit, viszont most megtudta, hogy itt vagyok és el akar ide
jönni.
Blaise teljesen ledöbbenve
meredt rám, meg is értettem. Túl sok volt ez neki, eddig nyugodt
élete volt itt La Courtineban, majd jöttem én és ismét felborult
minden. Nem tehettem mást. Túl önző vagyok ahhoz, hogy
viszontlátás nélkül tovább induljak Párizsba. Túlságosan
szeretem Blaiset, és ő még csak nem is sejti mennyire.
Vártam amíg Blaise
felfogja az előbbi mesémet. Addig továbbra is a hátán járt a
kezem. Fel s le jártattam ujjaimat, amitől a karja és a combja
libabőrös lett.
Reakciója mosolygást
váltott ki belőlem, ezt pedig ő észrevette.
- Mikor ér ide? -
tudakolta.
- Fogalmam sincs, olyan
fél óránk maradt még szerintem – a mosolygásomat felváltotta
a mogorva tekintet, mikor újból Devin járt a fejemben. Nem.
Egyszerűen nem engedhetem, hogy meg akadályozzon.
Blaise sóhaja betöltötte
a szobát. Majd maga elé meredt.
- Veled megyek – nézett
fel újra rám. A szívem hevesebben kezdett verni, mikor kimondta a
két szót. Viszont utána különös érzés fogott el.
- Nem akarlak kötelezni
– suttogtam a fülébe.
- Tudom – mondta
ugyanolyan halkan.
- Tudok várni még pár
napot – sóhajtottam. Igazából nehezemre esett még többet
várni mikor így is igent mondott. De szavai tele voltak
kétségekkel. Nem akartam, hogy kényszerből jöjjön velem. Azt
akartam, hogy önszántából jöjjön, és ne azért mert menekül
a volt legjobb barátja elöl.
- Biztos?
- Rád bármikor várok –
szögeztem le egy mosoly kíséretében, majd homlokon csókoltam.
Ebben a kijelentésemben
biztos voltam.
Blaise teljesen hozzám bújt, fejét mellkasomba fúrta mint régen. Teljesen megrészegített.
Blaise teljesen hozzám bújt, fejét mellkasomba fúrta mint régen. Teljesen megrészegített.
- Köszönöm, hogy itt
vagy – zúgta fülembe, miután feljebb mászott. Két kezét
nyakam köré fonta és tartottuk a szemkontaktust.
Karjaim automatikusan
derekához nyúltak és tartották őt. Óvatosan közelebb húztam
és lassan megszüntettem a köztünk lévő távolságot.
Hirtelen a kapucsengő
szólalt meg, szinkronban a kutya ugatással. Azonnal felkaptuk a
fejünket, majd Blaise kiugrott karjaim közül és mozdulatlanul
állt előttem.
- Talán apukád az –
próbáltam lenyugtatni kicsit. Bár hangom nem tűnt valami
nyugtatónak.
- Neki van kulcsa –
suttogta halkan, - és nyitva az ajtó – tette hozz még annál is
halkabban.
- Gyere be – kiáltottam
a kint várakozó ismeretlen látogatónak, majd gyors mozdulatokkal
Blaise mellett kötöttem ki. Megbénultan néztünk az előszoba
felé. Ajtó csapódást hallottunk majd megjelent előttünk egy
sötét barna hajú, srác.
Nem lehet. Hogy ért ide
ilyen hamar? Honnan tudta melyik házban lakik Blaise?
Kérdések halmaza
gyülemlett bennem, közben Blaise derekán pihenő kezemmel
szorosabban tartottam őt. Éreztem rajta, bármikor kitörhet a sok
felgyülemlett érzés miatt.
2013. április 21., vasárnap
Chapter 6
Chapter 6
The Phone Rings
Reggel 9 óra volt. Kisírt
szemekkel sétáltam az emeleti mosdó felé, hogy rendbe szedjem
magam. A tükörben nem magamat, hanem egy szörnyet láttam
visszanézni. Tegnapi szemfestékem elmosódott, szemem karikás,
hajam pedig mint egy felmosórongy gubancolódott össze.
Gyorsan lezuhanyoztam és
felöltöztem, még egy kis sminket is raktam arcomra, nehogy apa
észrevegyen rajtam árulkodó jeleket, miszerint megsirattam Hunter
távoztát.
Fejem olyan gondolatokkal
voltak tele, hogy talán rosszul döntöttem mikor hagytam elmenni.
Hiszen pár másodpercre megállt és várta mi a reakcióm. Hagyom
elmenni vagy maradásra bírom? Az elsőt választottam, ami teljesen
igazságosnak tűnt mostanáig. Ma már nem voltam biztos abban, hogy
jól döntöttem. Ezek a gondolatok marcangoltak zuhanyzás közben
és nem hagytak nyugodni. Talán ha tudnám Hunter hol szállt meg
erre az egy éjszakára, utána mennék? Igen. Biztosan utánamennék,
de azt nem tudom mit mondanék neki. Maradjon? Ne menjen el? Az
önzőség lenne tőlem. Márpedig nem akartam önzően viselkedni,
de muszáj volt beszélnem vele. Hol keressem előbb?
Gondolataimból
telefoncsörgés hozott vissza a valóságba. Ránéztem a telefonom
kijelzőjére, de az csak sötéten nézett vissza rám. Nem az én
mobilom csörög.
Erőt véve magamon
elindultam a hang irányába, mielőtt az elhalkulna.
A szomszéd szobába érve
még nagyobb meglepetés várt. Hunter a telefonját az
éjjeliszekrényen felejtette. Ki hívhatja? Rápillantok a kijelzőre
de csak egy hosszú számjegy fogad. Nincs kiírva név.
Hamar cselekedtem mert az
idegen bármikor megunhatja, hogy nem válaszol senki a hívásra és
mielőtt letehette volna, felkaptam a telefont és beleszóltam.
-Haló?
Pár pillanatra csend
fogadott majd egy ismerős férfi hang szólt bele.
-Blaise?
Nem hittem a fülemnek. Ezer
éve nem hallottam a hangját, engem egyszer se keresett, és most
képes felhívni Huntert?
- Devin?
- Mit keres nálad Hunter
mobilja? - hangjából döbbenet és harag vonható le. Mégis mit
képzel? Haragudni mer azok után, hogy engem egyszer se keresett,
fel se hívott? Minden kapcsolatot megszakított velem és még ő
képes haragudni?
- Mit akarsz Devin? -
tettem fel a kérdést közönyösen.
Ismét csend következett,
amit aztán egy sóhaj követett és ismét beleszólt.
-Átadnád a telefont
Hunternek? - mondta immár kedvesebb hangon.
- Nincs itt.
- Akkor hol van?
- Nem tudom.
Ismét sóhajtott.
-Mikor megjön szólj,
hogy hívjon fel – válaszolta és már le is tette a telefont.
Hosszú ideig bámultam a
telefon képernyőjét és próbáltam rájönni miért kereshette
Devin szőkeséget. Mit nem tudok még?
Nem tudom eldönteni kire is
haragszom. Devinre egész biztosan, hiszen azok után, hogy ő
elszigetelte magát tőlem, első beszélgetésünk ilyen hangnemben
zajlik le, el sem tudtam hinni.
Lassan kifújtam az eddig
visszafojtott levegőt, óvatosan zsebembe csúsztattam a mobilt és
elindultam reggelizni.
A konyhába érve a
hűtőszekrényen egy papírdarab fogadott. Apa írta le benne, hogy
pecázni indult és valószínű egész nap nem lesz itthon.
Felsóhajtottam. Mihez
kezdjek egyedül itthon? Audrey csak holnap jön és nincs kivel
megbeszélnem a tegnap történteket. Hiszen Crystinek nem mondhatok
semmit, mert ő is közrejátszott. Ellenem szövetkeztek, ami
szintén dühített. Annyira egyedül érzem magam, mint még soha.
Hiányzik egy anya akivel ezeket megbeszélhetem. Apának mégse
mondhatom el a fiú ügyeimet mert nem értené.
Hamar csináltam magamnak
egy pirítóst meg teát és kiültem a teraszra, kellet egy kis
friss levegő. Bonnie mellém telepedett és addig nézte ahogyan
eszek míg megsajnáltam és a fél pirítósomat oda adtam neki.
Mosolyogva néztem
kiskutyámra, aki jelenleg a legjobb barát szerepét játszotta az
életemben. Így hát elkezdtem neki mesélni, mint ahogyan régen.
- Nem tudom mihez
kezdjek. Még mindig nem tudom kiverni a fejemből Huntert, pedig
muszáj lesz. Valószínű hogy már útban van Párizs felé és
engem meg a telefonját itt hagyott. Amúgy mi dolga lehet
Párizsban? - értetlenkedtem. Hiszen ez még nem került szóba és
teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán megkérdezzem. Nem
volt az én dolgom, de attól még furdalt a kíváncsiság.
- Hát ez vagyok én:
kíváncsi, ostoba és egyedül vagyok – jelentettem ki hangosan,
mire Bonni felugatott. Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem kutyám
együttérzését.
Viszont észre kellet
vegyem, hogy nem azért ugatott a kutyám mert egyetértett hanem
mert áll mögöttem valaki. Gyorsan megfordulok és Huntert
pillantom meg aki a terasz ajtaját támasztja és karba tett kézzel,
mosolyogva engem néz. Nem tudtam eltüntetni arcomról a döbbenetet.
Megint mit keres itt?
-Mióta vagy itt? -
motyogtam összezavarodva. Nem értettem. Nem Párizs felé kéne
száguldania?
- Nem vagy ostoba és
főleg nem vagy egyedül – mondta komoly arccal. Én pedig
reménykedtem abban , hogy csak az utolsó mondatomat hallotta.
- Miért jöttél vissza?
- Itt hagytam a
telefonomat... -kezdte. Most már érthető volt számomra a
megjelenése. Hiszen mennyibe kerülhet ez a telefon? Túl drága,
hogy itt hagyja és vegyen egy ujjat.
Míg ez a kérdés
feltevődött bennem, addig kihúztam óvatosan a zsebemből és felé
nyújtottam. Ő megragadta a karom és közel húzott magához.
Olyannyira közel, hogy a kezem a mellkasához ért, ő pedig kaján
mosollyal nézett le rám. Ismét döbbenet ült az arcomra, amit ő
észrevett.
- És még valamit
elfelejtettem – suttogta.
Hirtelen közel hajolt, és
ajkaink súrolták egymást de nem csókolt meg. Várt. Engedélyre
várt amit nem akaródzott megadni neki egyhamar. Gondolkodni viszont
nem sok időm volt, és elragadott a hév. Sűrűbben vettem a
levegőt, szívem gyorsabb ütemekre váltott és megszüntettem
köztünk levő távolságot. Hunter hamar lecsapott és kihasználta
azt, hogy engedélyt adtam. Nem szokásos csók volt. Sóvárgásnak
tűnt. Mind a ketten sóvárogtunk a másikért. Lassan csókolt de
hosszasan. Ha nem létezne levegőhiány akkor még egy jó pár
percig egymásra tapadnánk. De amint elhúzódott elkomorodott
arccal bámultam rá. Még mindig nem értettem cselekedetét. Mivel
érdemeltem ezt ki?
Ismét gondolatolvasót
játszva megválaszolta fel nem tett kérdésemet.
- Mert még mindig
szeretlek.
Egyszerre lett úrrá rajtam
a boldogság és a csalódottság is. Miért mond ilyeneket ha ő
úgyis tovább áll?
- Párizs? - csak ennyit
tudtam kinyögni.
- Gyere velem –
hallottam szavait, de nem tudtam elhinni. Első gondolatom az volt,
hogy igen, persze, ez nagy lehetőség számomra. De másodjára
meggondolva az fordult meg a fejemben, hogy ez lehet átverés is.
Miből tudjam, hogy hülyéskedik vagy igazat mond? És még mindig
nem tudom mi célja van Franciaország fővárosában.
- Állásajánlatot
kaptam. Apámnak ott is van üzlete és szeretné ha ott dolgoznék
– világosított fel.
- És én mihez kezdjek
ott? - csúszott ki a számon.
- Tegnap este felhívtam
volna apámat, hogy muszáj lenne elmennem. De nem találtam a
mobilom, így a szállodából kellet őt elérnem, és elmeséltem
neki a történteket.
Miközben szőkeség meséjét
hallgattam, bevezettem a nappaliba ahol leültünk a kanapéra és
szembe fordultunk egymással.
- Azt ajánlotta,
hívjalak magammal, hiszen úgyis kell pincér lány – mosolygott.
Tudta, hogy van tapasztalatom ezen munka terén, mivel így
ismerkedtünk meg. Emlékszem arra a napra. De ez egy külön
történet...
- Elvállalod? -
lelkendezett.
- Még át kell gondolnom
– válaszoltam rekedt hanggal. Nem tudtam mitévő legyek. Hol
fogunk megszállni? És ha összeveszünk? Még azt se tudom mi van
közöttünk. Ő bevallotta mit érez, rajtam lenne a sor, csakhogy
fogalmam sincs mit érzek. Túl gyorsan jött minden.
- Csütörtökön
legkésőbb el kéne indulni – húzta el a száját. Hál'
Istennek van négy napom, hogy eldöntsem mit is akarok. Holnap
hazajön Audrey, majd kikérem véleményét. Apának is el kell
mondanom. Tudom jó ő támogatni fog, bárhogy is döntsek.
- Szerdán választ tudok
adni – feleltem.
Hunter arcáról le se
lehetett volna törölni a vigyort. Örömmel fogadta a hírt,
miszerint legalább átgondolom az ajánlatát.

Megértően bólintottam és
néztem ahogy feláll ülőhelyzetéből és utánam nyújtja kezét.
- Tudod...még szabad a
vendégszoba – ajánlottam fel egy mosoly kíséretében.
- Jöhetek? - mosolygott
kajánul.
- Erről beszélek –
nevettem el magam, ami őt is nagyobb mosolyra késztetett.
Illedelmesen kikísértem a
kapuig, ő meg óvatosan puszit nyomott az arcomra. De én nem értem
be ennyivel. Ahogyan elhúzódott tőlem, megragadtam pólójánál
fogva és megcsókoltam.
2013. március 28., csütörtök
Chapter 5
Chapter 5
So close.
"Hali. Meghoztam az új részt bár ez rövidebb mint eddig szokott lenni, remélem olvassa valaki, ha igen kaphatok megjegyzéseket? *.* "
Már vagy 10 perce is
elmehettek, és én csak ott vártam. Nem mertem mozdulni. Megfordult
a fejemben, hogy utánuk rohanjak és megtudjam mi ez az egész, de a
lábam mintha a földbe gyökerezett volna. Magam elé néztem és az
agyam kattogott. Minden félét kitaláltam, hogy mi lehet erre a
magyarázat. Egyik se tűnt értelmesnek, így hát tovább vártam.
Mire felkészültem elindulni utánuk, már meg is jelentek a sarkon.
„Hol a francba voltatok idáig” - ordította tudatalattim, de
valóságban sose mondanék ilyet.
Crysti arcáról most se
lehetne levakarni a vigyort, viszont Hunter továbbra is
kiismerhetetlen arccal bámul felém. Senki se szól egy szót se, de
én legszívesebben ordítottam volna. Hunter egy pillanatra barátnőm
felé pillant, mire vöröske otthagy bennünket kettesben.
-Beszélnünk kell –
törte meg a csendet, rekedtes hangjával. Arcom akaratlanul is
mosolyra húzódott mikor végre kimondta a nyilvánvalót. Szőkeség
arca is ellágyult, látva a „nem mondod?” mosolyomat. Eközben
valami furcsa érzés fogott el, mikor láttam a megkönnyebbülést
az arcán. Talán még se kellene a legrosszabbra gondoljak? Ez
esetben miért mindenki olyan hallgatag és feszült?
Míg ezen rágódtam, ő
megragadta karomat és maga után húzott. Érintése
villámcsapásként ért, amit ismét csak furcsálltam. Eddig
teljesen közönyösen tudtam viselkedni jelenlétében, most meg
minden mozdulata úgy hat rám mintha táplálnék még iránta
valamit. Áh, nem lehetetlen, biztos csak az alkohol hatása ami már
a fejembe szállt.
Hunter elvitt egészen a
közelben elhelyezett kicsinyke parkban. Tényleg nagyon kicsi volt.
Egy kétszemélyes hinta, libikóka és pár fából készült pad
tette ki az egészet. Oda húzott a közelebbi padhoz és felém
fordította fejét.
Láttam rajta, hogy nem igen
tud belekezdeni mondanivalójába, tehát jobbnak láttam, hogy
először én nyissam szólásra a szám.
-Mi ez az egész?
Elmondanátok végre vagy továbbra is hazudtok nekem. Az este úgy
indult, hogy Crysti segít bosszút állni, és mégis itt vagyunk
és ellenem szövetkeztetek.
Egész sok dolgot elmondtam
ezzel a pár mondatommal, de nem érdekelt. Egyszer úgyis kitálalta
volna. Némán vártam válaszát, és minden rezdülését
figyelemmel kísértem.
-Bosszút állni? -
ismételte.
-Igen – vágtam rá
azonnal.
-Blaise! Én sose
akartam neked rosszat.
-Ne! ezt ne kezd –
akadályoztam meg mondanivalója további részét. Nem voltam rá
kíváncsi.
-Most jön a jól
betanult duma amivel egyszer már elcsavartál, és hiba volt
hagynom magam.
Mondókám mosolyra
késztette őt, de nem tudtam miért. Nem szántam viccnek, halálosan
komolyan beszéltem.
-Elcsavartalak? -
hangzott a mosolyát megmagyarázó kérdés.
Nem tudtam a szemébe nézni
és elmondani az igazat. Ujjai köré csavart és nem tudtam tisztán
gondolkozni mikor együtt voltunk. Most is érzelmeim kezdik átvenni
rajtam az uralmat. Nem hagyhatom, most nem. A klub felé pillantottam
és válaszon gondolkoztam. Hazudjak neki? Esetleg áruljam el neki,
hogy visszatértével az érzéseimet felkavarta? Míg ezen
gondolkoztam, ő megelőzött a válaszadással.
-Sose gondoltam, hogy
sikerült téged elcsavarnom. Próbálkoztam, de te semmi jelét nem
adtad annak, hogy elvesztetted volna a fejed.
-Mert jó színésznő
vagyok – fordultam felé de még mindig nem néztem rá. Arcom
rákvörös színekben pompázott, amit ő is észrevett,
bármennyire is próbáltam takarni, az utcai lámpa megvilágított
bennünket.
-És most mit érzel? -
tette fel kis idő után a számomra megdöbbentő kérdést. Mintha
megint átlátna rajtam és olvas a gondolataimban. Fejemben
megannyi hazugság ötlet támadt fel, de nem éltem velük.
Hamarosan szőkeség elindul Párizsba és remélem soha nem látom
többet. Így jobbnak véltem ha elmondom érzéseimet.
-Komolyan akarod tudni?
- válaszoltam kérdéssel kérdésére.
-Igen – felelte
határozottan, és arca ismét leolvashatatlan lett. Komoran nézett
felém, várta minden apró mozdulatomat.
Lassan kihúztam magam és
tengerkék szemeibe néztem amik magával ragadtak első
találkozásunk óta mindvégig. Kifújtam az eddig bent szorult
levegőt és mondókámba kezdtem.
-Nem igazán tudom ezt
megmagyarázni. A közelséged valami okból kifolyólag hatással
van rám és ez megrémít. Nem tudok normálisan gondolkodni mert –
a folytatáson gondolkodva ő csak megértően figyelt, és ajkai
széle féloldalas mosolyt rejtett - mert talán lehet, hogy még
mindig kedvellek. - hangom teljesen elhalkult a mondatom végére.
Nem tudtam tovább a szemébe nézni és ismét a klub felé
fordultam. Pár percig ő se szólt semmit vallomásomra. Mit is
szóljon? Nem is nekem kellet volna vallomást mondjak. Ő az aki
összekevert mindent!
-De most te jössz a
magyarázattal! - fordultam mégis felé mikor feleszméltem, hogy
még mindig nem kaptam választ a bennem kavargó kérdéshalomra –
mi ez a dolog Lorival? - tettem fel az engem leginkább
foglalkoztató kérdést.
Most ő fújta ki a levegőt,
de velem ellentétben, ő állta minden pillantásomat.
-Semmi – kezdte –
találkoztam vele miközben Párizs felé indultam és ő
csatlakozni akart, hogy ne keljen Devinnel beszélnie. És nem
mondtam neki nemet. Út közben én elhatároztam, hogy kitérőt
teszek és meglátogatlak. Mikor észrevettem, milyen reakciód volt
Lori láttán, hirtelen úgy döntöttem azt hazudom együtt
vagyunk.
-Miért?
-Mert féltem, hogy el
utasító leszel ha megtudod még nem vagyok túl rajtad.
Nem tudtam mit válaszolni.
Gondolatok ezrei futottak át az agyamon, és kérdések újabb
halmaza merült fel. De megint jól át kellet gondoljam melyik
kérdést lehet ilyen helyzetben feltenni.
-És miért kellet újra
feleleveníteni a múltat? Miért kellet idejönnöd és mindent
felkavarni? - tört ki belőlem. Éreztem arcomon a meleg
könnycseppet , de nem zavart, ki akartam mondani végre mit
gondolok.
-Miért nem tudtál
nyugodtan elmenni Párizsba és élni tovább az életed?
-folytattam.
Láttam az arcán, hogy nem
tud mit kezdeni az érzelmi kitörésemre. Aztán pár perc csend
után megszólalt.
-Mert muszáj volt
látnom téged, beszélnem veled és érezni a közelséged –
válasza közben éreztem, hogy közelebb csúszik a padon és a
kezével letörli könnyeimet. Mire csak azt érte el, hogy még
több folyjon le.
-Ne sírj kérlek –
tette hozzá.
Csak néztem rá könnyes
szemmel de már nem folyt le újabb könnycsepp az arcomon amitől ő
fel lélegzett egy pillanatra. Éreztem ahogy kezét átfonja derekam
körül és közelebb húz magához. Fejemet mellkasára döntöttem
és élveztem jelenlétét még akkor is, hogy tudtam ez nem helyes.
Ő tovább fog indulni Párizsba és nem látom többé. Mégis jól
esett vallomása, és a tudat, hogy jelenleg itt van mellettem.
Néhány percig, vagy talán
több ideig is,engem az ölelésébe zárva kuporogtunk a padon. Nem
akartunk mozdulni, de muszáj volt. Crysti jött felénk
villámgyorsan és hamar el kellet tűnnünk onnan mert a rendőrség
észrevette a fiatalokat amint illegális drogot fogyasztanak. Így
mindenkit kiürítettek az épületből és átkutatnak minden egyes
embert aki ott volt. Hamar mellénk szegődött Lori is, de immáron
az újdonsült csókhaverja nélkül. Beültünk a kocsiba,és haza
indultunk.
Az úton volt időm
gondolkodni és elhatároztam, hogy végleg le kell mondjak
Hunterről. Nem szabad kísértésbe esnem, még ha az lenne a
legegyszerűbb megoldás. És Huntert se akartam hiú reményekkel
táplálni mikor úgyse lehet közöttünk semmi. Ő tovább indul és
én itt maradok. Távkapcsolatban nem hiszek, mivel már láttam
elromlott kapcsolatokat a távolság miatt. Nem akartam én is ennek
az áldozatává válni, így eldöntöttem, hogy elbúcsúzom tőle.
Végleg.
Amint ez az ötlet keringett
a fejemben, meg is érkeztünk a házunkhoz, ahogy a GPS is jelezte
egy „megérkezett az úti célhoz” hanggal. Hiába, Hunter nem
szeretett volna terhelni minket a helyes irány kérdezésével és
beindította a kütyüt ami hiba nélkül elvezetett minket haza.
Határozott mozdulattal
leparkolt a feljárón és mi Crystivel kikászálódtunk a
járgányból míg a két szőkeség bent maradt egy ideig.
-Vajon miről
beszélhetnek? - tette fel a kérdést vörös hajú barátnőm. Én
egy vállvonással jeleztem, hogy nem tudom.
-Indulok – szólalt
meg ismét.
-Maradhatnál éjszakára
– vettettem fel az ötlet. Nem engedhettem, hogy ilyen későn
járja az utcákat - nem akarom, hogy bajba kerülj – folytattam.
-Nem leszek egyedül
-mosolyogta Crysti és egy sötét alakra mutatott a túloldalon.
Pislognom kellet párat, hogy észrevegyem kit is rejt az említett
árny. Hamar meg is láttam benne Crysti bátyját. Ezután gyors
búcsúzással barátnőm eltűnt.
Ismét a kocsira
pillantottam, és hamarosan ki is szálltak Hunterék. Lori hamar
besietett a házba, és én csak értetlenül néztem a szőkeség
után. Volt barátom észrevette értetlenkedésem és hamar
magyarázkodásba kezdett.
-Figyelj Blaise -
kezdte, - Lori úgy döntött vissza utazik mert van megbeszélni
valójuk Devinnel. Most pakol össze és az első vonattal megy is,
nem akar zavarni.
Nem tudtam mit mondani, nem
akartam visszatartani Lorit a haza úttól. Legyűrtem
jólneveltségemet és hallgattam volt barátom beszédét.
-Én pedig kiveszek egy
hotel szobát éjszakára és holnap reggel indulok is Párizsba –
fejezte be.
Tudtam jól, hogy eljön a
búcsúzás ideje, és el is terveztem mit fogok neki mondani, de
ebben a pillanatban elszállt az erőm, és nem tudtam megszólalni.
Elfelejtettem az alaposan kigondolt szövegemet és csak álltam
előtte. Ő is engem figyelt, minden mozdulatomat leste de nem tettem
semmit, csak bólintottam.
Lori hamarosan mellettünk
termett és bepakolta csomagjaikat a kocsiba, majd ő is felém
fordult.
-Szia – motyogta alig
hallható hangon.
-Szia – feleltem én
is ugyan olyan halkan, talán még halkabban. És Lori el is tűnt a
kocsi hátsó ülésén.
Újra Hunter felé
pillantottam. Próbáltam visszafojtani felgyülemlett könnyeimet.
Nem akartam, hogy egy este alatt újra lásson sírni. Sose szerettem
ha mások sírni látnak.
Pár másodpercnyi idő után
Hunter megkerülte a kocsit és szorosan megölelt. Annyira
megdöbbentő volt ez a mozdulatsor, erősen küzdenem kellet
könnyeim ellen, és viszonoztam a gesztust. Majd halk „szia”
hagyta el száját és visszaszállt kocsijába majd elhajtottak.
Csak utána fogtam fel mi is történt. Elment. És valószínű sose
látom többé Huntert, Viszont egyben biztos voltam, még mindig
szeretem, hiába próbáltam magam lebeszélni róla. Ekkor már
záporoztak a könnyeim, ahogy az utat figyeltem amint a kocsi egyre
távolabb hajt, számat csak egy szócska hagyta el.
- Szia.
2013. március 10., vasárnap
Chapter4
Chapter 4
We own the night.
"Halihó. Meghoztam az új fejezetet, remélem tetszeni fog. Kicsit furán ér véget ez a rész de már a következőben meg fogjátok érteni mi is történik itt. "
Jó olvasást ××
Hosszas gondolkodás után, kivettem a
gardróbból egy fehér, kék virágokkal mintázott ruhát, és
felvettem rá egy halvény kék dzsekit. Szerintem ez megteszi. Bár
fogalmam sincs milyen ruhát vesznek fel ilyen helyekre az emberek.
Ebben még új vagyok. De van egy olyan érzésem, hogy nem sűrűn
fogok ezekbe a klubokba járkálni. Ez az alkalom lesz az első és
egyben az utolsó is , remélem.
Ránézek az órára ami fél 9-et
mutat. Eddig még időm se nagyon volt gondolkozni őrült barátnőm
tervén, hogy vajon mit tervezett az estére. Most, hogy kész vagyok
a külsőm dekorálásával, az agyam elkezdett működni. Hirtelen
elkezdtem pánikolni, vajon, hogy fog ez az egész elsülni.
Mikor már lenyugodtam egy kicsit,
valaki kopogtat az ajtómon. Hál' Istennek nem Hunter az. Lori
nyitott be a szobába.
-Indulhatunk? - kérdezte. Felelés helyett bólintottam , amíg szemügyre vettem az ő ruháját. Az övé sötét kék anyagból készült, rajta fehér pöttyök, és derekánál egy barna öv vette körül. Szőke tincsei a csupasz vállát súrolta. Nagyon jól nézett ki. Mellette csak egy szakadt kis rongybabának éreztem magam.
Gyorsan ő is végig nézett engem amíg
felhúztam a lábamra az egyetlen sötétkék magassarkúmat.
Igazából nem vettem volna fel ezt a cipőt ha nem látom meg Lori
lábán a fekete tűsarkút. És akkor már hülyének éreztem volna
magam az én kis balerinámban.
A lépcsőn némán mentünk le.
Egyikünk se szólt a másikhoz. Jobb is így. Nekem se és neki se
volt kedvünk jó pofizni. Nem kedveltük egymást, mondhatni egész
látványosan.
A lépcső utolsó fokait megtéve
pillantottam meg a konyhában Apát , Huntert, és Crystit.
-Csodásan néztek ki – dicsért
apa. Hunter meg egyetértően bólintott. Crysti mindvégig engem
figyelt és elégedetten mosolygott. Ez azt jelentette, hogy boldog
amiért nem öltöztem hétköznapi ruhába. Pedig szándékomban
állt , de barátnőm küldött egy SMS-t amiben kifejezetten
megfenyegetett, hogy ne jöjjek farmerbe és pólóba. Vöröskén
pedig egy pánt nélküli miniruha volt, aminek a szoknya részén
vörös rózsák díszelegtek.
Hunterre pillantok, akin viszont
testhez illő farmer és egy egyszerű póló van. Magamban bosszúsan
nézek. Ő miért jöhet farmerbe? Persze tudom a választ de akkor
is felháborító. A régi időkben volt kötelező a lányoknak
szoknya viselete.
-Induljunk, már háromnegyed
kilenc - szól Crysti türelmetlenül. Apától gyorsan elköszönünk
és már a kocsiban is vagyunk. Hunter vezet, mellette az
anyósülésen Lori. Hátul ülök én és mellettem Crysti ad
parancsokat a szőke sofőrnek, hogy merre is kell menni.
Mikor odaértünk, a klub elé, nagy
lék világító betűkkel volt kiírva, hogy Monstre
Fou.
Hunter leparkolt és mindannyian
elindultunk a bejárat felé. A zene nagyon hangos volt még innen
kintről is. A sor kicsi volt és hamar az ajtóhoz értünk, ahol
egy magas fickó állta utunkat. Crysti odaadta a pénzt neki ,de ez
nem volt elég, elkérte az igazolványokat is. Barátnőm odasúgott
neki valamit, mire a csávó megvakarta feje tetejét, baseball
sapkáján keresztül és átengedett minket. Hunter ki akarta
fizetni barátnőmnek a szívességet, de Crysti nem hagyta, csak
annyit mondott, hogy ő hívta meg őket, akkor ő állja a bulit.
Ekkor eszembe jutott az, hogy miért is vagyunk mi itt igazából, és
újra elönt a pánik. Persze, hogy nem hagyta a volt barátomat,
hogy kifizesse a belépő díjt, mivel bosszút tervezünk nekik.
Vagyis Crysti tervezi, én csak hagytam magam, amit már meg is
bántam. Remélem nem lesz rossz vége. Habár a bosszúknak mióta
szokott jó vége lenni? Le kell fújni a tervet. Na de hol van
Crysti? Kétségbeesetten nézelődök körbe, és sehol se látom
barátnőmet. A táncoló tömeg elnyelte. Két lehetőség is van ,
vagy elindult táncolni és nem figyeltem oda, vagy a tervét
valósítja meg. Remélem csak táncolni indult. Újból körbenézek.
Tejóég. Lori sincs itt. Csak Huntert látom magam mellett aki a
táncoló tömeg felé néz és mosolyog. Megpróbálom kitalálni,
minek is örül ennyire a szőkeség, és arra nézek amerre ő. De
nem látok sem mi olyat ami mosolyt csalna az arcomra, ezért
felemelt szemöldökkel pillantok vissza Hunterre. Ő is rám néz,
továbbra is csillogó mosolyával. Lassan lehajol hozzám. Valamit
súgni akar. Gondoltam azt akarja elárulni, hogy mi keltette
jókedvre. De nem ezt osztotta meg velem.
-Jössz táncolni? - hökkentett
meg.
Meglepett ezzel a kérdésével. Hiszen
neki van barátnője, és méghozzá pont ebben a klubban
tartózkodik,kitudja hol és ő mégis engem kér fel? Jó modorom
itt sem hagy el, ezért muszáj elfogadnom a kérését.
-Persze.
-Lori merre van? - tettem hozzá
érdeklődve, míg a többi táncoló fiatal közé verekedtük
magunkat. És hozzájuk hasonlóan elkezdtünk a zene ritmusára
rángani.
-Crysti elvitte táncolni.
-Crysti – hát persze! Meg kéne
találnom, hogy lefújjam az akciót. Ismét körülnézek, de
semmi. Csak egy csomó ismeretlen ember. Ó nem. Mégis van ismerős
arc. Csak ne. Ne őt.
-Nehogy idegyere - csúszott ki a
számon. Egész halkan mondtam, remélem Hunter nem hallotta.
-Kit akarsz elkerülni? -
mosolygott farkasvigyorával Hunter. Ekkor Tony bukkant fel
mellettünk.
-Sziasztok – köszönt felénk.
Hatalmas mosolyával egy ideig engem nézett, majd Hunterre vetett
lekezelő pillantásokat. Magában valószínűleg feltette a
kérdést, hogy vajon mit keresek ezen a helyen, és főleg azt
kérdőjelezheti meg, hogy ki a szőke srác aki velem táncolt az
előbb.
Hunter felé nyújtotta kezét, hogy
kezet rázzanak és bemutatkozott. Tony viszonozta Hunter által tett
mozdulatot. A barna, göndör hajú srác kalapja alól ismét rám
vetette pillantásait és várt.
-Crysti rángatott el –
magyaráztam fel nem tett kérdésére. Bár még mindig nem volt
megelégedve válaszommal. Tudtam, hogy csodálkozik. Eddig sose
engedtem, hogy vöröske magával vigyen bulizni. Így nem volt
furcsa, se meglepő Tony csodálkozása.
-Ha megbocsátasz táncolnék ezzel
a gyönyörű lánnyal – emelte meg a hangját Hunter, és derekam
köré csúsztatta kezeit.
Ez nem lehet igaz! Miért bókol nekem?
Hiszen van barátnője , méghozzá egy nálam sokkal szebb és
aranyosabb lány. Hogy lehet ennyire ész nélkül? Nem tudom, mit
tervez barátnőm de én nem szeretnék benne részt venni. Ezért
azonnal le kell lépnem innen. Főleg Hunter öleléséből kell
kiszabadulnom.
-És nekem nincs szavazati jogom? -
vetettem gúnyos pillantásom a szőkeségre.
-Persze, hogy van. Szeretnél
táncolni velem? - kérdezte. Amíg gyorsan a válaszon
gondolkoztam, Tony el is tűnt.
-Előbb leiszom magam – súgtam
oda az engem átkaroló fiúnak, aki most már megdöbbenve nézett
vissza rám. Magamban örömtáncot járva, elindultam a pulthoz.
Nem szántam hazugságnak az ivást. Bár nem szokásom inni, most
mégis szükségem van rá, ha túl akarom élni az estét.
Gyors léptekkel elérkeztem a pulthoz,
és leültem egy szabad székre. Mind két oldalamon lányok ültek,
és arra vártak, hátha felkéri őket valaki. Többen is
megpróbáltak bevágódni a szösziknél, de valamennyiüket
elutasították.
Hamar utolért engem a magára hagyott
Hunter is. Az egyik szöszi végig bámulta szőke herceget, amint
mellettem álldogál. A volt barátom észre se vette a bombázó
szőkét, akinek majd ki esik a szeme, csak engem fürkészett és
várta minden lépésemet.
Kihasználva az alkalmat, abból a
whisky -ből rendeltem, amit mindig együtt iszogattunk, amikor is
együtt voltunk még. Hangosan mondtam az ital nevét , hogy biztosan
Hunter is hallja.
-Egy Johnnie
Walker Blue Label -t.
-Máris – hangzott a válasz a
fiatal, de nem annyira jóképű csapostól.
A szemem sarkából figyeltem volt
barátom reakcióját aki gyorsan intett a csaposnak, hogy kettőt
hozzon. A francba. Nem ezt a reakciót vártam, igazából nem is
tudom mit vártam, de egész biztos nem azt, hogy csatlakozik.
-Jó választás – fűzi hozzá
végül, megmutatva ismét foga fehérjét.
Nem szóltam semmit csak a szemem
forgattam. Amíg kitöltik a whiskyt, a jobb oldalamon lévő szőkét
felkéri az egyik srác, így átengedi mellettem a helyet Hunternek.
A csapos fürgén elénk teszi az
italokat. Kezembe veszem az poharat és Hunterre nézek. Ő
mosolyogva emeli felém poharát. Koccintunk, és én egyből
leengedem a torkomon az italt. Rég nem éreztem ezt a
felülmúlhatatlan érzést. Amint végig csorog a hűs Blue Label a
torkomon, azután a hűvösség helyét átveszi az égető és
csípős érzés. Eszméletlen. Egy pillanatra behunyom a szemem és
érzem Hunter pillantásait. Pár másodpercig élvezem az élményt,
aztán Hunterre meredek. Már nem mosolyog hanem a helységet
fürkészi, mintha kétségbeesetten keresne valakit. Ez érthető,
hiszen már elég régóta nem láttunk se Lorit, se Crystit. Megint
eszembe jut, hogy miért is vagyunk itt. Nem szabad elragadjon Hunter
jelenléte. Pedig pontosan ez történt. Előkapom a pénztárcámat,
hogy kifizessem az előbbi élményemet kiváltó italt, de Hunter
megelőzött és már mindkét whiskyt kifizette.
Nem foglalkoztam vele, ezúttal hagytam
hogy ő fizessen, de ez se volt szokásom. A mai este semmit se
csinálok úgy ahogy tenni szoktam. Bár már az itteni jelenlétem
se szokványos dolog.
Felpattantam a bár székről és
szememmel keresni kezdtem vöröskét. Remélem nem késtem el és
nem kezdte el az akciót. Visszanéztem Hunterre, aki hamar leöntötte
a torkán a Blue Label-t, mint én az előbb, de neki nem volt ideje
élvezni is. Hamar felugrott ő is , és követett. Körbejártuk az
összes mosdót, többször körbenéztünk a táncolók között.
Páran fel kérték szőkeséget táncolni, de mindegyiket
elutasította. A helységet körbenéztük legalább háromszor de
nem találtuk meg őket. Hunternek az az ötlete támadt, menjünk
ki, lehet épp szívnak valamit. Ez eszembe se jutott, pedig ismerem
már annyira Crystit, hogy tudjam ki telik tőle a kinti dohányzás.
Ki siettünk. Mikor ki értünk
elkezdtük körbejárni az épületet. Nem volt hideg kint, inkább
kellemes hűvös, ami jólesett azután a fülledt meleg után
bentről. Már az épület hátánál jártunk ahol egy jó pár
korunkbeli és még egy pár kisebb korosztály szórakozott. Volt
ott nevetés, piálás. És egy páran épp szívtak valami káros
drogot. Ekkor jöttem rá, hogy nem kellet volna rávennem magam
arra, hogy eljöjjek ide, és annak tetessem magam aki nem vagyok.
Hunter is többször rá akart venni az ilyesmire, de én csak a
házibulikban voltam benne, ahol normális a társaság, nincs drog.
A drogot mindenféleképpen elleneztem, és ebben szőkeség is
egyetértett. Ebben nem vitatkoztunk. Ő néha el szívott pár
cigit, de nem volt rászokva. Társasági dohányosnak nevezte magát.
A whiskyt is ő mutatta meg, és más italokat is, de egyikért se
voltam oda, csak a Blue Labelt kedveltem, éppen ezért mindig ezt
iszogattuk ketten.
Tovább kerestük Crystit és nem
tévedtünk, tényleg ott állt a többiek között és épp
dohányzott.
-Hol van Lori? - kérdeztem Hunter
helyett.
-Ott ni – rámutatott egy párra,
akik éppen csókolóztak. Nem ismertem fel egyik tagot se, csak
azután vettem észre, hogy a csapzott szőke hajú lány, egy
szintén csapzott hajú sráccal falják egymást. Tejóég! Most
fogtam csak fel igazán, minek is vagyok szemtanúja. Lori egy másik
sráccal megcsalja Huntert! Vajon most mit fog csinálni a volt
barátom?
A szemem sarkából figyelem szőkeséget
amint a párt figyeli. Még mindig csókolóznak. Hunter szemrebbenés
nélkül figyel, és én is. Mikor hagyják már abba? Rápillantok
vöröskére aki elégedetten vigyorok felém. Én mérges
tekintettel meredek rá, amit ő nem tud mire vélni.
Nagyon mérges vagyok, és nem tudom
kire. Crystire, mert rávett erre a bulira, de főként magamra mert
bosszúvágytól szomjasan engedtem magam irányítani.
Mikor végre abbahagyják egymás
felfalását, Lori felénk pillant és mosolyog.
Miért mosolyog? Biztos részeg, vagy
szívott valamit a többiekkel. Hogy képes ilyen nyugodt maradni,
amikor rajtakapták. Nem értem, már semmit se értek. Főként azt
nem értem, hogy Hunter nem tűnik mérgesnek, hanem az ő szemében
is látom az elégedettséget. Épp csak nem mosolyog ő is, hanem
továbbra is Lorit bámulja. Mintha szemkontaktussal beszélnének,
Lori bólint és elvonszolja magával az újdonsült párját
messzire tőlünk.
Mi volt ez az egész?
-Cryss, beszélhetnék veled egy
percre? - fordul vöröske felé Hunter.
-Persze.
Na álljunk csak meg. Kezdtem azt
hinni, hogy ez az egész ellenem irányult és nem is Hunterék
ellen. Ha ez a megérzés igaz, akkor azt hiszem valaki nagyon
megbánja. „Cryss” és Hunter eltűnnek a szemem elől és
ottmaradok a többi részeg tini között.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)